A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 1. (Szeged, 1997)

Szuromi Pál: Színek, formák és expressziók. A kortárs szegedi festészetről

és korszerű örökségét avagy felvállalni a vásárhelyiek népies, realisztikus szemléletét? Nos, a Vinkler László körül csoportosuló fiatal, félhivatásos alkotók egy része az első alternatíva mellett döntött (Kováts Margit, Veres Mihály, Szűcs Árpád, Hemmert János). Majd Spirál elnevezéssel avantgárd szellemű csoportkiállítást akartak rendezni. Ámde a lektorátusi zsűrorok nem járultak hozzá e tárlat megvalósításához. A szereplőket túlságosan modernnek találták. A hivatásos festők többsége ellenben készségesen csatlakozott a vásárhelyiek programjához. Amiben éppúgy ott munkált az önmegmutatás, a felzárkózás és kiemelkedés szándéka, mint a sajátos egyéni élményekből eredő őszintébb eszmei, művészi azonosulás. Persze a jellegzetes alföldi, paraszti tematikák szapora felbukkanása azért ne téveszszen meg bennünket túlságosan. A szegedi művészek ilyenformán sem lettek a vásárhelyiek szimpla epigonjai. Látható ugyanis: ebben a közegben legfőképp a szerkesztő elvű, konstruktív szemlélet és a markánsabb arcélű kolorisztikus expresszivitás uralkodik. Különös becsülete van ekkoriban Barcsay formaszigorúságának, de Kohán felfokozott indulatainak is. Ahogyan a mexikói monumentalistákat is elismerő figyelem övezi. Kétségtelen azonban, hogy ebben a városban még sohasem létezett ilyenféle emberi, művészi egység és stiláris kollektivitás. Hiszen a kiemelkedő, vaskos tehetségű Dér István alkotásai mellett ott látjuk Zombori László, Magos Gyula, Cs.Pataj Mihály, Pintér József vagy Fontos Sándor sajátos, egyéni hangoltságú műveit. Persze változnak az idők, változnak a politikai, esztétikai felfogások. És ez a hetvenes évek időszakában kimondottan szembetűnő. Míg az egyik oldalon a művészeti termékek most már egyre inkább kereskedelmi, képcsarnoki árukká lépnek elő, addig a másik térfélen az országos kiállítások szemléleti összképe is jócskán átalakul. Megfigyelhetjük, hogy mind a vásárhelyi őszi-, mind a szegedi nyári tárlatokon határozottan előretörnek a korszerűbb, avantgárd szellemű produkciók. Ami az elismerések, díjazások rendjében is nyomon követhető. Mert a polgári, liberális eszmék hazai térnyerésével párhuzamosan a kulturális életben is megtörténik az őrségváltás. A realizmus, a vásárhelyiség immár azonossá válik az avítt konzervativizmussal. Aligha kétséges: a szegedi festők jó része ezúttal is kritikus helyzetbe kerül. Van, aki magába roskad, meghasonlik és visszavonul a közszereplésektől. Mások az „új idők" korszerűbb szemléletéhez próbálnak igazodni, s egyaránt tanulságokat keresnek Gadányi Jenő, Kokas Ignác vagy Lóránt János művészetében. Innen adódik, hogy Dér István festészete immár a lírai absztrakció törékeny képzeteivel kacérkodik. De ennél nincs tovább. Úgy tűnik azonban: e vajúdó, válságos időkben a szegedi piktúra mégsem apad el különösebben. Ami elsősorban a személyi fejleményeknek köszönhető. És itt Pataki Ferenc és Nóvák András szerencsés belépésére gondolok. Ők azok az alkotók, akik nyilvánvaló tehetségükkel és frissítő erejű tasiszta, expresszív formanyelvükkel némiképp felrázzák a bizonytalankodó szegedi festészetet. Nem elég, hogy a helyi elődök korszerű vívmányait lendületesen továbbfejlesztik, ám meggyőző eredményeikkel a hazai piktúra élvonalában is helytállnak. Mint ahogy Zoltánfy István klasszikus áhítatú család- és generációs képeit is ebben a periódusban értékelhetjük leginkább. Bizonyára ennyiből is kiderül: szó sincs már itt a szegedi festészet stiláris egységéről. Újra a sokszínű változatosság: a különféle művészi egyéniségek békés egymás mellettisége lett a meghatározó. S ha már a békesség képzeténél tartunk, akkor félig-meddig megelőlegeztük a következő periódus hangulati alapszólamát. Mert a nyolcvanas, kilencvenes évek művészeti élete valahogy csendesebbnek, szelídebbnek látszik. Itt nincsenek zajos, látványos alkotói 139