A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 1. (Szeged, 1997)

Szuromi Pál: Színek, formák és expressziók. A kortárs szegedi festészetről

Színek, formák és expressziek A kortárs szegedi festészetről SZUROMI PÁL (Móra Ferenc Múzeum, Szeged) Néha kesernyésen kijelentjük: „színház az egész világ". És globálisan igazunk is van, minthogy az alakoskodás, a képmutatás lépten-nyomon ott kísérti mindennapjainkat. Szerencsére az üdébb, kellemesebb benyomások sem hiányoznak életünkből. Előfordul például, hogy kóborlásaink során megkapó, érdekes városrészekre vagy természeti látványokra bukkanunk. Aztán ilyenkor is majd mindig mondunk valamit. De csak rendszerint annyit: milyen festői táj, micsoda festői utca. Ritkábban jutunk el odáig, hogy hasonló és kontrasztos élményeink nyomán egészében is megfogalmazzuk: valójában látvány- és képzuhatag az egész világ. Amolyan nyers, közönséges festészet. Pedig ebben is igazság rejlik. Méghozzá mélyebb, mint a színházi analógiában. Elvégre a valóság észlelésének mégiscsak a látás, a vizualitás a legősibb, legalapvetőbb és legegyetemesebb eszköze. Más kérdés, hogy a hétköznapi életben jobbára csak kusza, homályos, egymásba folyó képzeteket nyerünk a külvilágról. Miként belső, szubjektív énünkben is az amorf, kaotikus formák uralkodnak. Annál is inkább, mivel feltűnően dinamikus, zaklatott, már-már lélekpusztító korszakban élünk. Ahol folyton-folyvást zavarban vagyunk az idővel. Holott Vigny azt tanítja: „Aki látni tud, annak a számára nincs kárba veszett idő. Ami másnak tétlenség volna, az neki megfigyelés és elmélkedés". Ámde honnan ered az érdemi látás képessége? Nos, ez korántsem egyszerű természeti adomány, hanem sokkal inkább egy sajátos fiziológiai, művelődési és társadalmi képződmény. Amihez egyre-másra figyelni, rajzolni és festeni kell. Közben az sem árt, ha mindehhez nyilvánvaló készsége, tehetsége van az embernek. És itt máris a festőművészet szférájához értünk. Amely önmagában is jelzi: igazában a szemlélődésnek, a látásnak is megvan a maga kitüntetett, ünnepi és tanulságos formája. S vele együtt legendás hírű történelmi vonulata is. A piktúra egyetemes szerepe mégis érzékenyen összecseng a művészetek kollektív funkciójával. Mert a festők jó része többnyire azon munkálkodik, hogy valamelyest jobban, biztonságosabban és otthonosabban érezzük magunkat anyagi és szellemi világunkban. Persze elsőként is szűkebb környezetünkben. Szeged ugyancsak megérdemli e megbecsülést, hisz fölöttébb hangulatos, szépséges város. Szebb, mint Debrecen, jóval szebb, mint Miskolc. Ennélfogva nem is olyan nehéz szeretni, lehet hozzá kötődni. Akár egy kedves, jóságos anyához. Nem csoda így, hogy az itt élő, itt dolgozó képzőművészek többsége helyi születésű vagy a környező településekről való. Akik közül a mostani időkben is a festők lélekszáma a legmagasabb. A következőkben épp azt szeretném felvázolni: miféle környezeti, társadalmi és művészeti hatások mentén alakult és formálódott évtizedeink szegedi piktúrája. Annyi bizonyos: e nagy hagyományú, klasszikus szerkezetű alföldi település harmonikusabb városképe immár véglegesen a múlté. Az algyői határnál olajmezőt jelző gázfáklyák lobognak, a város peremvidékeire pedig monstrum, sematikus lakótelepek kerültek (60-as évek környéke). Már ennyiből is kitűnik: az utóbbi időkben Szeged ipari, nagyvárosi jellege óhatatlanul megerősödött. Ha nem is a leghumánusabb, legszerencsésebb 135