A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 1. (Szeged, 1997)

Dömötör János: Egy szobor története (Kallós Ede: Erkel)

...Ott ...Ott ...Im Endre feslett udvarában Hogy felzokog a rejtett honfi bú, Kitör egy édes bús vigasztalásban: „Oh, szép Melinda, ne légy szomorú!... Elhallgat ajkak zajgó nevetése, Szívünk remeg... csodás egy érzelem! Minthogyha régen - nyugalomra térve Anyánk dúdolva lágy dalt - csöndesen! Szörnyű halált halt Dózsa jaj szavára Visszhangot hallat - hajh! - a nép szíve, Majd Hegedős, hogy sebjeink kitárja Könyvekbe fúl az „úr" tekintet! Vélnéd oroszlán - távol sivatagba Holt kölykeért véres boszút kiált A Brankovics!... Most látja megvakítva Pogány kezétől - ifjú, két fiát!... ...Borul az est... oszlik a falu népe De mint a szélvész - hírnök érkezik, S alig terül az éjszaka sötétje. A „névtelen hős" had fegyverkezik... ...Kilencz az óra!... dob takarodóra Zeng... csöndes álom ül a táboron, Ilonka vár távol furulya szóra H. zengi fájón „Hol vagy angyalom?" Múltadba szállj jövőd titkát kilesni Ha élni vágysz tovább nemzetem, Tanulj remélni - oh - tanulj feledni, És győzesz túlvilági szörnyeken! Emlékem óvja és vezesse lelked Szíved ha tépi átkos pártviszály Áldón utadban tűzöm e keresztet!... ...Harangszó!... Meghalt Szent István Király! Emlékezzünk a szörnyű éjszakára! Sötét-rideg, úgy késett hajnala, A félő honfi szív kérdő szavára Durván rivalltak: „nem virrad soha!" Az éjfél szellemjáró rémszakában Csüggedve hullt alá az ősi kard, De hajnal fényié lelked Himnuszában És zengtük: „Isten áldd meg a magyart!"