Bárkányi Ildikó szerk.: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 7. (Szeged, 2011)

Kerekes Ibolya: Török hatások a tápai gyékényszövésben?

Összefoglalás írásomban a korábbi tanulmányok által nem érintett, ez idáig még nem kutatott területet próbáltam meg valamelyest feltérképezni, s ezzel talán egy kissé közelebb kerülni a tápai gyékényszövés gyökereihez. A török kézművesség magyarországi hatásaival kapcsolatban hiányos ismeretekkel rendelkezünk. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy az 1500-as évek közepétől a hódoltsági területekre érkező török és balkáni kézművesek szaktudásukat is magukkal hozták új lakóhelyükre. Ez a tudás kisebb nagyobb mértékben befolyással volt a már korábban is létező magyar kézműves kultúrára. Vannak területek, ahol jelentősen átalakította az addigi alkalmazott technikákat. Másutt a generációkon keresztül megőrzött ősi tudás ötvöződhetett az újonnan betelepülők által hozott ismeretanyaggal. De hogy ez a folyamat miként játszódott le, a városok és falvak magyar kézművesei hogyan tanulták el, építették be a maguk tudásába a „törököktől" átvett új elemeket, s hogy egyáltalán vettek-e át új elemeket, nehezen rekonstruálható. Meglehetősen ingoványos területre lépünk tehát, amikor a kölcsönhatásokra próbálunk következtetni, a párhuzamokra rávilágítani. így van ez a tápai gyékényfeldolgozás esetében is. Nincsenek adataink arról, hogy a tápaiak a hódoltságot megelőzően hogyan gyűjtötték be az alapanyagot, miképpen dolgozták fel, s milyen tárgyakat készítettek belőle. Miként arról sem, hogy érkeztek-e a Balkánról gyékényszövéssel foglalkozó kézművesek. Bizonyítékok hiányában arról sem tudunk konkrét megállapításokat tenni, hogy a tápaiak ismeretét alakította, bővítette-e „török" hatás. Az viszont tény, hogy az oszmán uralom idején - sok más faluval ellentétben Tápé mindvégig lakott maradt. Az itt élők nem húzódtak be a falu területét 1247 óta birtokló, alig néhány kilométerre fekvő, nagyobb biztonságot nyújtó khász-városba, Szegedre, hanem megpróbáltak őseik földjén megmaradni. Sikerrel. A korábban jellemzően aprófalvas településhálózattal rendelkező, ám a török uralom alatt elnéptelenedő Csongrád vármegyében mindössze nyolc település tudta megtartani kontinuitását. Ezek egyike az ebben az időszakban átlagosan kb. 200 lelket számláló Tápé. A túlélést segíthette természeti adottságaik felhasználása. Ehhez az is kellett, hogy az elődök hagyományait őrző, ahhoz ragaszkodó népességben legyenek olyan szervező egyéniségek, akik szellemi örökségüket koruk igényeihez tudják igazítani, és ezt a hozzáigazítást közösségük többi tagjával el tudják fogadtatni. Az időnkénti megújulás tudta életben tartani az őseik által áthagyományozott tudást. Az egyes generációk nemcsak elődeik iránti tiszteletből vették át, s adták tovább ismereteiket, hanem az utódok iránt érzett felelősség is motiváló tényező lehetett. A belenevelődéssel megszerzett ismeretanyag viszont csak akkor maradhatott élő, továbbadásra alkalmas, átvételre érdemes, ha azt az utókor valóban be tudta építeni a maga életébe. A gyékényfeldolgozásnál ezek a kritériumok mind érvényesülhettek. A növény hasznosításával olyan tudás öröklődhetett tovább, amely alkalom adtán segíthette az új nemzedékek életét. S talán a falu megmaradását is. „Az emberiség szükséglete mindig változik. Bizonyos iparágak tehát felvirágoznak - s egy idő múlva teljesen feledésbe mennek. Aztán csak a régi írott emlékek hirdetik, hogy valaha ilyen és ilyen mesterség is járta nálunk. Arról, hogy egy-egy ilyen 26