A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 5. (Szeged, 2005)

Szűcs Judit. Maszlag János (1883–1966) öreg halász életrajza

tek a felgyői majorba, ott átírták édesanyám nevére. Kifizette tisztán a föld árát, tisztán ment telekkönyvileg a nevire. Ezek a földek 1893-ban lettek kiosztva. A bátyám hazajött, vettek kocsit, lovat a földműveléshez. Ekkor már nekem is nehezebb lett a dolgom, nem mehettem picézni meg tapogatni, mint azelőtt. Haladt az idő, az édesanyám 1897. május 10-én meghalt, azután lett rosszabb a dolgom. A bátyám mielőbb, mikor hazajött, megnősült, édesanyánk őrá hagyta az egy öreghold Mámai-rétet, ezért a többi testvérek haragudtak. (20) Az édesanyám halála után a bátyám eladta a kocsit, a lovat meg az ekét, fogast, szerszámot. Ekkor megvette Benkő István szegedi halásztól a csónyikot, kecét, néhány hitvány varsát, egy bárkát, pár véghorgot 50 forintért. Ekkor aztán megint belefogtunk a halászatba. Az édesanyánk halála után szétosztották az ingatlan hagyatékot. Én a fiatalabb bátyámmal maradtam, ő lett a gyámatya, ő használta velem együtt az énnekem jutott fél hold 26 négyszögöl szőlőt is, és én, mint kis halászinas, fejlődtem a halászatba. A bátyámmal jártam el sok éjszakákon át kerítőzni, a kubikba, meg a Tiszán is a zátonyokon. Fogtunk sok szép halat. Mikor én is jobban belejöttem a halászatba, én is elmentem a guszakecével kecézni. Az öregekkel nagyon jó volt kecézni, elbeszélgettek, tréfáltak, csöndes emberek voltak, nem voltak nagy igényűek soha. Ha hazaértünk, azt kérdezték: no, van-e egy kenyérre való? Van. Ha szűkebb volt, akkor azt mondták: talán egy cipót megért. Jött az őszidő. Ha kicsi volt a vízállás, elmentünk tilalmas törésre felfelé (21) a vezsenyi örvényig. Ennek a víznek Stán Ferenc volt a bérlője, német származású volt. A gazdák így ősszel levelet írtak a kis halászoknak egész le Szegedig. Mindenhonnan jöttek a tilalmas törésre, így volt idő összeismerkedni a vidékiekkel. Felülről is jöttek a szolnokiak. Ókét nem úgy hívták, hogy kishalászok, hanem bónésoknak hívták őket. Ilyenkor egy örvény törésen 100-140 kishalász volt. A gazdák annak örültek, ha sok kishalász volt. Voltak sokan, akik nem fogtak semmit. Én is megismerkedtem Lambert István bácsival. Volt neki egy fia, olyan idős volt, mint én. Ók pirittyel halásztak, ők is németajkúak voltak. A cibaki víznek Bori Pál volt a bérlője, ő is végighalásztatta így ősszel a vizet. Le szokta halásztatni a vizet. Ami hal összefogódott, azt Gazsi Pista alpári halficsér átvette majdnem félárban, így nem volt csuda, ha elillantak a fogott hallal. Azután következett az inokai örvény. Az inokai víznek a bérlője Vágó Ferenc volt. Itt már sokkal többen voltak (22) szerencsés emberek. Aki eltalálta, fogott sok szép halat. A halász odavitte a halat a tökös bárkához, megmérték. Nemigen volt a halban súly, könnyű volt a hal, mert a gazdák ilyenkor úgy mértek, ahogy akartak, nehéz mázsakörtét használtak. A szegény halásznak, ha fogott, vagy nem, nem volt megfizetve sehogy sem. Mindig az volt a szerencsés, aki fogott halat és már ment is vele híves oldalon. De ez csak egyszer, esetleg kétszer történhetett meg, azután másik évi tilalmas törésre már nem mert felmenni, mert a gazda az olyanokat megjegyezte magának: majd feljössz te még! Ezek a tilalmas törések minden esztendőben megvoltak a szokott őszi időben, ha a víz rávaló volt. Volt olyan őszi vízállás, hogy nem lehetett meghalászni a magas vízállás miatt. Mikor ősszel elballagtunk felfelé az öregekkel együtt a tilos törésre, elbeszélgettek. Szerettem hallgatni őket, esténként tüzet gyújtottunk, a tűz mellett elbeszélgettek, meg meséltek a régebbi időkről. (23) 83