A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 5. (Szeged, 2005)

Mód László: „... utazásainknak alkalmatlanságait tűréssel viselhessük...” Szentes város külkapcsolatai a passzuslevelek tükrében (1827–1830)

A Tiszán szállított sót az 1820-as évek végén a szentesiek Szolnokról szerezték be, ami ebben az időszakban az egyik legfontosabb sóelosztó központnak számított.

25 Szentesre a faanyagot legtöbb alkalommal (6) Szolnokról szállították, amely fontos szerepet töltött be a vízen úsztatott áru feldolgozásában.

26 A szentesi lakosok Gyulán, leginkább a vásárok alkalmával különböző faszerszámokat vásároltak. A Maroson érkező fa vételére egyetlen bejegyzés utal, ami azt bizonyítja, hogy Lippán

27 is megfordultak a város lakói. A három településen kívül felbukkan még az Erdőhát tájegység, illetve Losonc is fabeszerző helyként. A bírói számadások szerint a város rendszeresen vásárolt faanyagot, fából készített munkaeszközöket, valamint tűzifát az 1820-as évek végén. Az útilevelek kiadásáról készített jegyzőkönyvek adataival szemben az elöljáróság gazdasági tevékenységéről tudósító források a vásárolt áruféleség megnevezése mellett sok esetben annak mennyiségét is feltüntetik, hiszen a vétellel megbízott személyek pontos elszámolással tartoztak. Szolnokon 1828 májusában 93, 1829 júniusában pedig 186 szál fenyőt vettek az elöljáróság képviselői, akik első alkalommal az árut vízi úton tutajosok, vagyis laposok közreműködésével szállíttatták Szentesre. Az elöljáróság az 1820-as évek végén nem csak a Tiszán, hanem a Körösökön úsztatott fából is vásárolt. 1829 áprilisában Békésen 13 szál tölgyfát, 1828 januárjában és 1829 júliusában Kunszentmártonban Kudlik Mihálytól pedig tűzifát vettek a vásárlással megbízott személyek. A felsorolt településeken kívül a fából készített munkaeszközök beszerzési helyszíneként bukkan fel a bírói számadáskönyvekben Mezőtúr, Makó és Hódmezővásárhely. Utóbbi esetén a településen tartott vásárok alkalmával történt a szerszámféleségek vétele, ami 1828. június elején 8 pár rudasfát, 12 gereblyét, 10 vasvillát, 4 hosszú vasvilla nyelet és 7 fa villát jelentett. A fabeszerzés kapcsán érdemes megemlékeznünk a tutajozásról is, ami a vizsgált időszakban jelen volt a település gazdasági életében. A jegyzőkönyvekben néhány alkalommal (2) szerepelnek olyan, feltehetőleg fuvarozással foglalkozó személyek, akik a Tiszán leereszkedő laposokat, tutajosokat vitték Debrecenbe. A vízi szállításra, a folyókon úsztatott áruféleségek kereskedelmére utal a bírói számadások egyik bejegyzése, ami arról tudósít, hogy az „almás kasoktól és más egyebektől" a város pénzt szedett. 25 A Tisza mentén a középkor folyamán fontos sóelosztó központok alakultak ki, ahonnan a folyó hátán leúsztatott sót az ország központi területei felé szállították tovább. A 18. század első felében Szolnok hídvámja a kincstár számára jelentős jövedelemforrássá vált. A szolnoki sóraktár a sókamara összes bevételének közel 1/8-át adta. Károlyi Zsigmond-Nemes Gerzson 1975. 51. , Bellon Tibor 2001. 276277., 2003. 163-170. 26 A vízi szállításnak köszönhetően a városban jelentős fafeldolgozó üzemek jöttek létre, amelyek ellátták épületfával a fában szegény alföldi településeket is. A Tiszán leúsztatott fa értékesítési körzetéhez tartozott a dél-hevesi síkság, a Jászság keleti és déli peremén fekvő falvak egészen a Kecskemét, Nagykőrös vonalig. Hajdúböszörmény, Debrecen, Karcag és Mezőtúr lakossága is a folyón szállított faanyagot használta az építkezések során. Barna Gábor 1988. 193., Bellon Tibor 2003. 153-154. 27 A különféle faáruk áruba bocsátása, alkalmi vagy szervezett értékesítése Szászrégennél kezdődött és Lippánál fejeződött be. Az erdélyi kereskedők a Maros alsó folyására már nem vitték a tutajokat, a fát Lippától már az Alsó-Tisza menti települések kalmárai szállították tovább. Mindkét településen viszonylag nagyszámú kereskedőréteg alakult ki, amelynek megélhetése szinte kizárólag a tutajozásból származó jövedelmen alapult. Czeglédy János 1969. 436-438. 60