A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 5. (Szeged, 2005)

Mód László: „... utazásainknak alkalmatlanságait tűréssel viselhessük...” Szentes város külkapcsolatai a passzuslevelek tükrében (1827–1830)

dó." Úti okmányokat általában a helyi törvényhatóságok állítottak ki a személyükkel szabadon rendelkezőknek, országos szerv ezt a közlekedési nehézségek, valamint a kérelmező személyére vonatkozó információk hiánya miatt nem tehette meg. Egysé­ges, törvényes szabályozás csak a 20. század elején született, addig különböző utasítá­sok, rendeletek alapján intézték az útlevélügyeket. Egy 1814. február 22-én kiadott rendelkezés szerint a „császári királyi örökös tartományokba" a megyei alispán, an­nak távollétében pedig a főjegyző állíthatott ki útlevelet, külföldre szóló kérelmek esetén pedig (az 1820. június 6-i intézvény szerint) az alispán vagy a főjegyző által kibocsátott okmányt bemutatva a Helytartótanácshoz vagy a Kancelláriához kellett fordulni. A nemesek és a városi polgárok számára a passzus annak igazolására szol­gált, hogy a réveken, vámokon díjat, taksát nem kötelesek fizetni. Az útlevél nélküli járás-kelés önmagában nem számított főbenjáró bűnnek, amennyiben az illető ellen nem merült fel egyéb gyanú. Békeidőben, járványmentes években előfordulhatott, hogy büntetés nélkül továbbengedték, esetleg megyéről-megyére vagy településről­településre kísérve hazaküldték lakóhelyükre a csavargó személyeket. A megfelelő úti okmányok nélkül közlekedőket azonban gyakran botütésre, ostorcsapásra vagy pedig közmunkára ítélték, de olyan is eset is előfordult, amikor a vármegyék katonaállítási kötelezettségüket tudták le a csavargó ifjak besoroztatásával. A passzusok használatá­nak akadt egy nehezen áthidalható korlátja, mégpedig az, hogy sokan, többek között a strázsák, falusi őrök, bakterok nem igazán tudták elolvasni azt. Jól tükrözi ezt a prob­lémát a székelyföldi Illyefalván kibocsátott kapitányi rendelet, amely 1772-ben szü­letett: , Azért a falusi strázsákat jól meg kell tanítani, hogy az embereket, az kik jön­nek, megállítsák és megkérdgyék, honnan jönnek és hova mennek, és mi dolgok va­gyon, és ha passusuk nincsen, meg kell állítani és a tiszthez vagy az bíróhoz kell ve­zetni, azokat is, az kiknek passusok vagyon és kételkednek, hogy nem igaz passus, azért választatni fognak emberek, az kik megolvassák a passust." A passzuslevelek forrásértékének vizsgálata kapcsán feltétlenül meg kell emlékeznünk a hamis úti ok­mányokról is, amelyek készítésével egyesek hivatásszerűen foglalkozhattak. Zala vármegye 1785-ben Végh Mihály 46 éves arácsi lakost nem valódi útlevél készítésé­nek a vádjával tartóztatta le, tette miatt 12 ostorcsapásra ítélték, majd szabadon en­gedték. 8 A hamis útlevelek könnyebb felismerését segíthette elő Beliczay Pál szol­gabíró rendelete, amely Mindszent feudális iratanyagában maradt fenn: „Ugyan a Puszták Arendátorainak tudtára adattasson, hogy nyomtatott Passusok most leg Kö­zelebb el érkeznek, melyekből egy a meg ösmerés végett, ugy nem kűlőmbben a Prothoculumnak formája is mely ben ők mindeneket be Írandók lesznek ki fog adat­tatni." Ezen kívül szigorúan megszabta, hogy nyomtatott passzus nélkül „senkinek sem lészen szabad járni", illetve a pusztabérlőknek megfelelő okmány hiányában senkit sem lehet alkalmazniuk. 9 Az utazni kívánó személyek a „passualis levél" kiváltásáért meghatározott pénzösszeg fizetésével tartoztak. Makón az 1806 februárjában készített díjszabás 7 8 Pók Attila 1983. 20., Dienes Istvánné 1987. 177-234. 9 CsML SzF V. 1005. a/6. Mindszent község iratai. Beliczay Pál rendelete 1795. 53

Next

/
Thumbnails
Contents