A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 5. (Szeged, 2005)

Erdélyi Zsuzsanna: Megnyitó beszéd

Sándor egyedi jelenség volt. Az Alsóváros kitermelte nagytehetségű ősöknek „paraszti remeklése". (Ez utóbbi az ő kifejezése volt.) Belső mélységeiben követhetetlen. Szellemi gazdagságában utolérhetetlen. Tudása biztonságot nyújtott. Emberi, lelki adottságai meleget árasztottak. Valami fény vette őt körül, amelynek sugárzása a vele beszélőre, reánk is, átterjedt. Átterjedt derűje, jósága, létfeltétel erejű vallásossága, szinte Szent Ferenc-i lelkülete. A vele töltött idő során az ember különös belső szűrésen esett át. Úgy érezte, lelke átmosódott, szennyeitől megszabadult. Tisztább lett, jobb lett, talán nem túlzás azt mondani, hogy megigazult. El is szégyellte magát, mintegy a jóság tükörképében látva önnön énjét, saját gyarlóságait, hibáit, emberi gyengéit. Úgy, ahogy volt, csodáltam őt. Szegeden járva mindig betértem a Dómba. Őérte is imádkoztam, hogy maradjon még sokáig közöttünk. Megköszöntem Istennek, hogy adta őt nekünk, adta a magyar tudománynak és Szegednek, s adta őt példának. Példának, miként kell élni az igaz embernek, miképpen kell megmaradni Isten közelében a megalázások, megszégyenítések alatt és ellenére. Sohasem tagadta, hogy megszenvedte a politikai meghurcolásukat, bűnvádi eljárásokat, de mély hitéből telt ezek belső kamatoztatására is. Krisztusi lelkülettel tudott tönkretevőire nézni, sőt még megbocsátani is nekik. 65-ös kényszernyugdíjazásától kezdve élete anyagi gondokkal, méltatlan helyzetekkel volt terhelt. A hite és a munka tartotta benne a lelket. A Vir dolorum - Fájdalmak férfia azaz a szenvedő Krisztus tudata és látványa emelte őt a napi lét gyötrelmei fölé, olyannyira, hogy még mosolyogni is tudott, amikor keserves éveiről szólt. Ellenségeiről, meggyötrőiről szánakozó sajnálattal tudta mondani: „Szögényök, nem adatott mög nékik a hit világossága." Sajátságosnak tűnhet, hogy először Bálint Sándor emberi, lelki arculatáról szóltam. Elsőként nála ugyanis az ember képe ivódik belénk kitörölhetetlenül, s csak azután a tudósé. S most röviden róla szólok, a széles látókörű polihisztorról, népe nagy krónikásáról. Népe alatt szűkítetten az Alsóváros, Szeged, a város kirajzása - homokvilág, majd tágítva a kört, a magyar nép, a magyar nemzet összességét értem. Bálint Sándor 1904-ben, éppen ma száz esztendeje látta meg a napvilágot, nagyon várt, késői egyetlen gyerekként, és 1980-ban Budapesten ostoba utcai baleset következtében halt meg május 10-én. Az agrárjellegű Alsóváros közösségi és családi hagyománya a kertészkedő-paprikatermelő cívisszülők gyermekének helyét a kertben és a földeken jelölte ki. Nem így történt. Az életút más irányba, a tudomány világába vezetett, nagyívű pályát jelölve ki neki. Bálint Sándor egy széleskörű tudományág megalapítója, a magyar vallási néprajz, a népi vallásosság hazai kutatásának megalapozója, kibontakoztatoja. Mivel a népélet teljességét vizsgálta, sokarcú tudóssá kellett válnia. Az általános néprajzon túl mind a teológia-liturgia, mind a művelődéstörténetirodalom-nyelvészet, sőt még az ipartörténet területén is otthonosan kellett mozognia. Tudományközi rálátása révén hatalmas összefüggő szellemi földrészt ismertetett meg velünk. A széles utakat éppen úgy megjelölte, mint a keskenyebb ösvényeket, vagyis teljes bejárhatóságot biztosított a magyar nép szellemi-lelki arculatának, anyagi kultúrájának múltbéli és jelenkori megismerésében. Szűkebb hazájáról, a szegedi nagytájról szerzett kutatási anyagát nem önmagában tárgyalta, hanem a teljes hazai hagyományba illesztette bele, és a keresztény kultúrába ágyazott európai háttérrel vetítette 26