A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 5. (Szeged, 2005)

Szűcs Judit. Maszlag János (1883–1966) öreg halász életrajza

meg a németektől. A szlávok nem nyugodtak sosem, azon voltak, hogy a magyarokat és a németeket el kell pusztítani. Ekkor jött a parancs, hogy akik ilyen helyen vannak, azokat le kell váltani, a helyükbe szlávokat kell alkalmazni. Ez meg is történt. Bementünk a lágerbe. Ott hozzáfogtam, kávét árultam. A konyháról kaptam forró vizet. A konyhán volt egy konyhaparancsnok, egy ezredbeli szakaszvezető, az adott forró vizet. Egyszer azt mondja nekem: - Komám, gyere be a konyhára! Nem szeretem, az emberek nem tudnak úgy főzni, ahogy kellene. Ne gyere vízért, mert nem adok vizet. Ha így van, akkor bemegyek. Hatan voltak a szakácsok, mikor bementem. Nem lettünk csak négyen, mert négyen is elegen voltunk. Volt a konyhán egy idős orosz őr, nagyon jó ember volt, engem nagyon szeretett. Külön mindig főztem hatunknak jobbat. (88) Jött a rendelet, hogy a magyarokat meg a németeket viszik fel a murmanszki vasútépítésre a kólái félszigetre. A murmanszki vasút nagyon nehéz munka volt. El is mentünk, egy egész hónapig vitt a vonat bennünket. Megérkeztünk. Megkezdték Szorokánál adni le az embereket, húszat, hol többet, hol kevesebbet. Minket is leolvastak, a kilences vercen negyvenünket. Két cserkész kozák felügyelete alá lettünk adva. Megkezdtük a munkát az oroszokkal együtt. Ók irányították a munkát. Az a táj évszázados erdőség volt, tehát áfákat, ami útbaesett, azt kivágták. A javát elvitték a popovosztrói fűrésztelepre, ahol elvágták deszkának meg palincsnak. Az ott maradt gallyakat, faderekat keresztbe forgatták az emberek, mert a talaj zsombékos volt. Ha az ember véletlen lelépett a zsombékról, lement a lába, ameddig kétágú volt. Mikor elveszett a hó, nagyot néztünk: utána harmadnapra virágzott a maroski. Úgy nézett ki, mint nálunk a földieper. Mikor megérett, jó volt, édes és vadas íze volt. Mikor bementünk a barakkba, volt benne prices is. Egy sor felül volt, a másiknál) meg alul volt a fekvőhely. (89) Én és egy idevaló csongrádi fiú volt, Csúros Imrének hittak, mink össze lettük párba osztva, nem is féltünk a dologtól. Az orosz előmunkás szeretett bennünket nagyon. Ott volt velem az, akivel voltam Szibériában a nagypékségben, Szebrák János, aki odahaza kőműves volt. Jó barátságban voltunk egymással. Eltelt egy hét, elvitték a kérni ucsászkához be a faluba. A falu neve Sujevecko volt. Nem tudta, hogy mit kell csinálni, csak akkor mondták meg neki, mikor odaértek. Nagyon jól tudott oroszul beszélni. Volt ott egy tatár lacsájnik, azt mondja neki: - Ebben a házban csinálsz egy kemencét, mert kenyeret kell sütni, mert lesz itten sok munkás. Erre azt mondja Jani: - Tudok én kenyeret is sütni. Ekkor már énrám gondolt. Hogyha lehet, akkor én leszek a cimborája. Úgy is lett. Megcsinálta a kemencét, átvette a lacsájnik a munkát. Azt mondja neki, hogy: - Tudsz te kenyeret sütni? Egy embert hozz magaddal, ketten fogtok itten kenyeret sütni. - Van egy a kilences vercen, azt (őt) szeretném elhozni. 106