A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 4. (Szeged, 2003)

Benkéné Sándor Barbara Zita: Hódmezővásárhely egészségügyi kultúrája a 18. századi boszorkányperek alapján

néptelenné, ahol helyenként vadvizek és mocsári részek alakultak ki. A fertőzések kialakulását és terjedését azonban nemcsak az egészségtelen táji, hanem az éghajlati viszonyok is elősegítették. Korabeli külföldi írók közül egyesek nagyon ritkának, mások vastagnak, melegnek és párásnak írták hazánk levegőjét.

41 Különböző fertőzéseket terjesztő állatok (pl.: tetű, bolha, szúnyog, légy) és egyéb kártékony rovarok nagy számban jelentek meg.

42 Molnár Gyula Konyáron végzett, a 18. századi egészségügyi körülményeket elemző kutatásai alapján az imént elmondottakat még a következőkkel egészíthetjük ki. A lakosság rossz minőségű vizet fogyasztott (akár vadvíz, akár ivóvíz volt), és igénytelen lakásviszonyok között élt. A döngölt padlójú épületeknél nem csak a talajvíz jelentett gondot, hanem az is, hogy a ház lakói szellőztetés nélkül, túlzsúfoltságban élték mindennapjaikat.

43 Az egészségtelen táji és éghajlati viszonyok a mindennapi élet rossz higiéniás viszonyaival, helytelen táplálkozási szokásaival, sajátos betegség- és egészségszemléletével („öngyógyító kultúra")

44 is kiegészültek. Az állandósult hadszíntér, a katonatartási terhek és adók emelése, a járványok és más, a lakosság teherbíró képességére negatív irányba ható események a „közegészségügy" teljes összeomlása felé vezettek, így kaphattak nagy teret a laikus gyógyítók, hagyományos gyógyítók, avagy népi orvoslók.

45 A tömeggyógyítást a „kurityolók", „olajkárok", „habán doktorkodók", „hóhérok", „Tudós" „tudákos asszonyok", „Füves, kenő, vagy kentefitélő, hagymázmérő, kötő, kantaires asszonyok" látták el. A társadalom egészségkultúrája, valamint reális szükséglet hívta életre és engedte működni a jelentősebb számra emelkedő népi orvoslók körét.

47 Szeremlei Sámuel és Ormos Pál helyi közegészségügyi viszonyokat taglaló írásai szerint Hódmezővásárhelyt egészen a 19. századig nem volt orvos.

48 Ennek oka a népi hiedelem és a tudományos elmélet között feszülő ellentét, és az általános orvoshiány egyaránt lehetett.

49 Várkonyi Ágnes a magyarországi közgyógyítás változásának az 1730-1740-es éveket nevezi meg, bár megjegyzi, hogy a nép ebben az időszakban még nem akarta elfogadni az új orvosokat. Friedrich Ildikó szerint a hivatásos gyógyítók tevékenységét az emberek megfizethetetlen fényűzésnek, árucikknek tekintették. Ugyancsak nehezítette az orvosok helyzetét a társadalmi különállás (társadalmi ellentét és társadalmi előítélet, amennyiben a szegény-gazdag, a tanult-tanulatlan kettősségét vesszük), valamint a jószágnak az emberi élettel szembeni elsősége.

51 40 Héjjá P. é. n. 389. In: Magyar művelődéstörténet (szerk. Domanovszky Sándor) 3. A kereszténység védőbástyája 41 Szeremlei S. 4. 1911. 133-134. 42 Szeremlei S. 4. 1911. 134.; Molnár Gy. 1968. 85. 43 Molnár Gy. 1968.85-87. 44 Várkonyi Á. 1990.391. 45 Várkonyi Á. 1990. 388., 419.; Héjjá P. 401. In: Magyar művelődéstörténet (szerk. Domanovszky Sándor) 3. 46 Héjjá P. 401-402. In: Magyar művelődéstörténet (szerk. Domanovszky Sándor) 3. 47 Várkonyi Á. 1990.388. 48 Szeremlei S. IV. 1911. 133-143., Ormos P. 1971. 162-163. 49 Friedrich I. 1977. 65-89., R. Várkonyi Á. 1990. 385-394. 50 Várkonyi Á. 1990.385. 51 Ez utóbbit nevezi Friedrich vulgáris „prakticizmusnak". Friedrich I. 1977. 65-89. 74