A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 4. (Szeged, 2003)
Kerekes Ibolya: Egy tápairéti tanya és lakói a 20. században
domb és az erdő látszik belőle. Később a lebői iskolát is lebontották. A tanítás a '70es évek vége fele szűnt meg, utána sokáig a múzeumnak szolgált raktárul. Aztán az 1980-90-es években mögvötte valaki lebontásra, de a tanítói lakás mái napig mögmaradt. Édösapám szeretőit ott élni azon a tanyán, de szerette mindég Püspöklelét is. Az ősei ott laktak a Tóaljon. A baráti köre is Leién volt. Az 1950-es évek elején, amikor kezdte bérelni a lelei földeket, terve volt, hogy Tápéra vagy Leiére költözzön. Mivel Tápén ilyen csúnyán viselkedtek vele és édesanyámmal, úgy döntöttek, hogy nem mennek be Tápéra, hanem elmennek Maroslelére. Ott több házat, portát megnéztek, végül úgy döntöttek, hogy az akkori Lenin utca-ma Rózsa utca-sarkán lévő belterületi földeket veszik meg. Előbb 3 és fél holdat, majd 6 holdat. OTP fölvétele nélkül építkeztek. Sok megterhelést, kiadást jelentett. Az építőanyagot, a téglát, azt Makóról hoztuk a téglagyárból, és vásároltunk Tápéról, egy lebontott házból is téglát. Leién is volt valamennyi vályog verve. A maroslelei „téglaháznál" Galló Pista bácsiék verték a vályogot. Nagyon szorgos, jó emberek voltak. Egész nyáron hordtuk László öcsémmel a téglát. 1958. július 19-én költöztünk be, de teljesen a maroslelei búcsúra készültünk el, ami 1958. október 8-án, Magyarok Nagyasszonya ünnepén volt. Akkor hajtottuk be a teheneket végleg a tápéréti tanyáról. '58 egész telén kijártam a volt tanyára - egyedül. (A nyolcadik osztálynak vége volt már.) Az ottani tanyából egy istálló maradt meg. Egész télen oda húzódtam be, ha esett az eső vagy a hó. Én vágtam ki az összes fát a tanya területén, amit csak kibírtam. Voltak ebben nagy eperfák, nyárfák, nagy gyümölcsfák, akácfák. Kegyetlen sokat dolgoztam vele. 14 évesen! Azért hangsúlyozom ki, mert ezt a mostani ember, egy mostani 14 éves gyerek nem hinné el. Azt mondaná, hogy nem igaz. Édösapám is kijött néha segíteni, de ő is eljárt a Maroserdőbe szintén fát vágni, énrám mög rámbízta ezeket. ... Olyan hideg volt, hogy az istállóban a vizem mögfagyott, a szalonna, amit kivittem önni, olyan jégkemény volt, hogy alig bírtam önni belőle. Ilyen keserves élet volt! Ugyanez folytatódott '59 telén. 1960. január 16-án írta alá édesanyám a tsz belépési nyilatkozatot. Aztán mink arra a tanyára nem mehettünk, mer ' az már tsz-fődnek számított. Azt hiszem, a Tiszatáj tulajdonába ment át. Aztán én a maroslelei vasbolthoz kerültem tanulónak, aztán mentem el a vasúthoz, és több tanulás után középvezetőként a MA V egészségügyet szolgáltam. János bátyám kőművesnek tanult, utána a DÉLÉP-hez ment dolgozni. Laci Vásárhelyen mezőgazdasági technikumot végzött, aztán végezte el ott a főiskolát. És milyen az élet? Olyan, hogy 1976-ban (28 évesen) mégis ezt a „kulákcsemetét" választották meg a maroslelei Rákóczi Tsz elnökévé. Mind a mai napig ezt a pozíciót tölti be. Nemcsak az öcsém volt ilyen pozícióban. A családból többen magasabb iskolákat végeztek, szorgalmas, jó szakemberek, szakmunkások lettek. Mindenki a maga helyén megállta a helyét becsülettel, tisztességgel. A nagyszülőket mögsemmisítötték, de az utókor mégis bebizonyította, hogy annak idején nem véletlenül jutottak előbbre. 36 " „Rozi néninek három lánya született: Regina néni (Nóvák Istvánné) a téeszesítés után a vízügynél, Rozika (Eperjesi Antalné) és Erzsike (Kiss Sándorné) a húsiparban dolgozott. 177
