A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 4. (Szeged, 2003)

Kerekes Ibolya: Egy tápairéti tanya és lakói a 20. században

öreg szülők eltartói. Az eltartásért a többieknél nagyobb földet, valamivel több, mint öt holdat kaptak. A szülők halála után ezt az egyezséget Szegeden, közjegyző előtt is megerősítették. „Apámnak előbb vót ez a tanyafőd. Aztán vót égy másik a Nyíkóék előtt, ott vót jó másfél hold, azt Kispajornak hittük. Aztán û örökölt itt Tápén az apjától, anyjától, Petőfi-telep alatt is. Azt eladta, mer az kevés vót, mög rossz helyön vót, mindég lopták. Nem nagyon szerette azt apám, úgyhogy eladta. Abbúl vött 8 hold fődet Csergőbe, ahun aztán mink is laktunk. Az mán örökfőd vót. Aztán vót még, anyámtul örökölte, Völgyközt. Az öregapámé vót, a Tutor öregapámé. Ott vót 2 hold. Azt kapta később Annus, mer ű benn vót Tápén. A Mancié mög lőtt a Kispajor. A Csergő mög négyünké lőtt: az enyim, a Battancs sógoré, a Ferenc bátyámé, mög az llusé. Két-két hold lőtt mindönkinek. Mögmaradt 5 hold ezervalahány négyszögöl a tanyánál. Az pedig maradt a Jánosnak. Együtt dógoztunk mi mindég a Jánosékkal, míg el nem möntek, vagyis el nem vitték ükét. Mindön nap úgy mönt a munka, hogy mikó mögvót a vacsora, akkó az asszonyok lepakoltak, mi mög apámmal beszéltünk. „Hogy álltok a munkával? Hónap mit csináltok?" Mögbeszéltük mindég. Aztán égy szőr mondta az apám, hogy ez a tanya nem egynek való, hát úgy gondoltam, maradjatok itten. Akkó még a János legény vót. Hárman vótunk ott: apám, a János, mög én. így beszélgettünk. Én mög azt mondtam apámnak, hogy hát: „Nézze, az öcsémmel mi mindég jóba vótunk, szerettük egymást, annyit nem mondtunk egymásnak, hogy lépje' arrébb. De hogyha mögnősül, nem biztos, hogy a két asszony bírja-é majd egymást égy házon belül. Ezer' inkább én elmönyök. " Hát jól van, tik tudjátok. Akkor építöttünk aztán mink Csergőben kint. '47 októberében möntünk ki. Továbbra is együtt dógoztunk, csak lakni möntünk külön. " (id. К. А) Dédnagyapám részt vett a közigazgatásban is. Négy esküdt képviselte a falut, közülük hárman a belterületi lakosok voltak és a faluban élőket képviselték, a negyedik pedig a külterületet. 1933-tól 1944-ig folyamatosan dédnagyapám képviselte a Tápairét gazdáit. Tekintélye a gazdák között 1944 októbere után, a közigazgatás átszervezését követően is megmaradt. A képviselőséget és a háború után is megmaradó mély vallásosságát nem nézték jó szemmel az új rendszerben hatalomra jutott vezetők. Amikor szovjet példára a Rákosi-rendszerben megkezdődtek a megfélemlítések, 1950-ben a tápaiak közül is elhurcoltak négy családot: hármat a faluból, Kószó Ferencet és feleségét, a velük egy háztartásban lakó János fiát, és annak feleségét pedig a Rétből. Elhurcolásuk oka nem lehetett az általuk birtokolt és művelt földterület, hiszen annak nagysága nem érte el a kuláksághoz megállapított minimális birtokhatárt és aranykorona értéket. Egyszerűen meg kellett félemlíteni a tanyán lakó embereket, s ehhez egy olyan ember tönkretételét választották, akinek tekintélye volt a gazdák szemében. A család kitelepítése Az elhurcolásokról sokáig nem beszélhettek nyíltan "soha, sehol, senkinek". A rendszerváltást követő években kerültek napvilágra a politikai foglyok és elítéltek visszaemlékezései. A földtulajdon-rendezés után eshetett csak szó a falusi és tanyai 163