A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 4. (Szeged, 2003)

Ifj. Lele József: Megállítottam az időt

félék készítéséhez való lisztet tartották. A stelázsikon cserépfazekakban sorakoztak a szilvalekvárok, az üvegben eltett baracklekvárok, kevés üvegben befőttek, és az egyik stelázsi alsó polcán egy kötetlen demizsonüvegben egy jó illatú ágyaspálinka. Télen különleges illatot adott a dézsás savanyú káposzta, amelyből gyakran került asztalra, csak magában, vagy kenyérrel. A kamra ablaka a főépülettel egy fedél alá épült istálló előtti színre nyílott, ez is vasrácsos volt. A főépület egykori kis színalját, mint föntebb jeleztem, később kiépítették az utcáig, s lett a kis színaljból egy hosszú kiskonyha. Ennek három ablaka az udvarra, egy az utcára nézett. Az ajtón belül balról volt a berakott tűzhely. Mellette egy hosszú támlás karos pad, előtte asztallal. A másik oldalon az utcai ablak alatt állott egy gólyalábas ágy, az ablak alatt és az ágy végében több karszék. A falon kisebb búcsús szentképek és a falinaptár mellett a madzaggal szegre akasztható Kincses Kalendárium. Itt is fali petróleumlámpás világított este. Akár a kiskonyhába, akár a nagykonyhába az úgynevezett pitvarból, vagy fűtőből lehetett jutni. Mert hogy innen fűlt a nagykonyhában lévő kemence. A pitvarban egy kemence szája felőli oldalon volt egy szép faragású kaszni (almáriomnak is mondtuk). Mivel ebben a helyiségben három ajtó, a kemence szája és két udvarra néző ablak is volt, több bútor el sem fért. Egyetlen szék és egy kis sámli volt a főbejárat és a kiskonyha ajtaja között. A kiskonyha és a nagykonyha ajtói közti falon búcsúban vett kivarrottas szövetkép függött, amelyen a gémeskútnál álló fiatal pár alatti szöveg így szólt: Ki az urát szereti, főzni valót hoz neki. A kiskonyha és a pitvar nagyméretű piros téglákkal volt kirakva. Az ablakon fehér, slingeltes firhangok (függönyök) voltak, az ajtókat és az ablakokat barnára - az utcaiakat kékre - festették. A ház eleje - az oromzat is - kőporozott, az udvari rész pedig tapasztott és fehérre meszelt volt. A nádazást az 1940-es évek legelején cserélték le hódfarkú cserépre. Ugyanakkor verték le a homlokzat tapasztását, helyébe maltert, arra kőport vittek föl, és az addigi deszka oromzat helyébe téglát, s arra is kőport tettek. A lakóépület végében egy deszkaajtó nyílott, melyen át falépcsőn lehetett följutni a padlásokra. Igen, a padlásokra, mivel a lakóépület és az istálló padlása is csak itt volt megközelíthető. A téglaoszlopos, két méter széles, nyolc méter hosszú ereszét alatt a következő ajtó az istállóba vezetett. Ennek két végében voltak jászlak, mivel jobbról voltak a lovak, balról az ökrök és egy tehén. Az istállóval lezárult a főépület. Ennek végéhez épült az 1900-as évek legelején - még dédapám idejében - a kétszintes magtár. Ez már téglaépület volt, kétszárnyas ajtóval és a padlástérbe vezető tíz méteres grádiccsal. Ezen az épületen is hódfarkú cserép volt, falain fél négyzetméteres vasrácsos ablakok, mint szellőzőnyílások. A magtár végében volt a hatalmas polyvás, melynek gerendázatán tárolták a szénát és a lucernát. De itt volt a takarmánytök, kis veremben a takarmánycékla is. A polyvás oldalától keresztben az udvar derekáig egy nagy, teljesen cserepezett disznóól volt, melynek alja félig ki volt kövezve, a belső fele fövénnyel volt töltve. Az ól mellett egy méternyire volt a farakás, a rőzse, majd a szalmakazal, mellette, de már a másik szomszéd kerítésénél pedig a szárkúp, a trágyarakás és az udvari 11