A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 3. (Szeged, 2001)

Fodor Ferenc: A Duna–Tisza közi homokhátság délkeleti részének paraszti gazdálkodása a második világháborúig

Szeged környékén a lőcsös kocsiból átalakított homokhordó eszköz: a bakity. Ehhez már igaerö kellett, így legtöbbször csak saját gazdaságban alkalmazták. Nemcsak könnyítette a homokhordást, de mivel le lehetett róla billenteni a terhet, gyorsította • 74 IS. A múlt század utolsó harmadától terjedt el a földgyalu paraszti változatának is tekinthető hegyhúzó használata (1. kép). Félegyházán körülbelül az 1890-es évek elején kezdték használni. Két lóval, vagy négy ökörrel húzatták.

75 Ezért csak a megfelelő igaerővel rendelkező gazdaságokban volt használatos. Ügyesebb barkácsolók készítették a kovácsok segítségével. A szegedi és a kiskunhalasi határban is elterjedt volt. Kevés készült belőle. Egy-egy gazdaságban a munka végeztével fölöslegessé vált, így a legtöbbször kölcsönözték, vagy örökölték.

76 1. kép. Hegyhúzó (Janó Ákos felvétele) Az elegyengetett és fölszántott homokterületet különösen a tavaszi „buti szelektől" kellett megvédeni. A vetés után szalmával, ritkábban kukoricaszárral szórták be. A szalmát gyakran birkákkal, disznókkal vagy marhákkal járatták meg, mert az állatok körmükkel a földbe taposták az elszórt anyagot. Ez az eljárás nemcsak a szélfúvástól védett, de némileg a trágyát is pótolta. A századfordulótól ismeretes a szalma földbe történő bedolgozására kialakult külön eszköz, a szalmahengerlő, am\\ fogashengernek vagy birkanyomos hengernek is neveztek (2. kép). Ez a közismert tömörítő henger homoki viszonyokhoz alakított változata. A hengerbe 10-15 centiméterre egymástól fa fogakat erősítettek. Általában két ló húzta. Volt, amelyiken ülés is volt. A szalmát a fogak nyomták bele a puha homokba. Az 1930-as években Kiskunmajsa 74 Juhász Antal 1968. 103. 75 Tálasi István 1977. 200. 76 Nagy Dezső 1956. 99. 88