A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographicae 2. (Szeged, 1998)

Fodor Ferenc: A fa és az ember a Duna–Tisza közi homokhátságon

A tanyai ember minden nap szoros kapcsolatban volt a fával. Hajnalban a sparhetba. történő begyújtáshoz félmarék szalmacsóvát és pár szál gallyat tett, melyre vagy vastagabb fát, vagy kukoricacsumát rakott mielőtt meggyújtotta. A fát karon vagy garabolyban vitte be. Ez legtöbbször az asszonyok dolga volt Ahol<az embernek kellett begyújtani ott az asszony vagy beteg volt, vagy akkor került axsaládba, mint menyecske. A tüzelővel spóroltak, napközben leginkább a konyhában tartózkodtak, ahol meleg volt, sok helyen télen is ott aludtak. Ha csak melegíteni kellett, a tűzre szárízéket, vagy csumát raktak. A szárízéket a kazalból hozták, ahol már kiszáradt, mert a nyers nehezen tört, hamar megcsípte az ember térdét. Jó tüzelőnek számított még a napraforgószár, melyet szintén kúpban tartottak. Hetente legalább egyszer - kenyérsütéskor - begyújtottak a kemencébe is. Száraz szalmára egy kéve gallyat tettek, melyet begyújtás után a kemence egyik felébe toltak. A következő kévénél az egészet a piszkafával áttolták a másik oldalra. Ezt minden kévénél megismételték. Kenyérsütéshez 8-10 kéve szőlőgallyra volt szükség. Ha a kemence alja szikrázott a piszkafa alatt, tovább nem fűtöttek. Föltették az előtét, hogy enyhüljön a heve. Pár perc múlva a kézben fogott tyúktollat betartották a kemencébe, és ha a hőség lekapta a tollat, akkor még várni kellett. Szegényebb helyen szárízékkel, csumával, esetleg szalmával is fűtöttek, de azt tartják, hogy jó kenyeret csak szőlővesszővel lehet sütni. Fával gazdagabb helyen sem fűtöttek. Ahol jószág volt, télen sok tüzrevalót használtak el a vízmelegítésre, krumpli, tök, alma, répa, stb. főzésére. Ezt az udvar jószágokhoz közel eső sarkában lévő katlanon végezték. A katlan alá bármi jó volt tüzelőnek. Ha botfával tüzeltek, legtöbbször el sem vágták, ahogyan égett, úgy tették beljebb-beljebb. A katlanon főzték ősszel a lekvárt, vagy tavasszal a mészkénlevet, disznóvágáskor itt melegítették a vizet, itt abáltak. Nyáron, amikor a katlanra nem volt szükség kimeszelték, gondosan letakarták, hogy a disznók ne dörgölőddzenek hozzá. Disznóvágás előtt akácfa hasábokat rövidre (15-20 cm) vágtak, azután vékonyra hasogattak. A fát kenyérsütés után a kemencébe tették, ahol kiszáradt. Ezzel tüzeltek a pörkölőbe. Ha túl korán betették, könnyen eléghetett. A pörkölőfa készítése a gyerekek feladata volt. Disznóvágás után a húsokat fölfüstölték. A füstölőt félreeső helyen építették. Ez nem volt minden háznál. Csak keményfából származó fűrészporral tüzeltek benne, s vigyáztak, nehogy föllángoljon. A tüzesgépek idején a kazánba való fát hosszabbra vágták és csak a legvastagabb derekakat hasították ketté. Tudták, hogy hány kereszthez mennyi fa kell. Sok helyen szalmával fűtöttek, amiért a fűtő nagyon haragudott. Ősszel gyakran raktak tüzet a pásztorkodó gyerekek a szabadban, ahol összebandásodva kukoricát, krumplit sütöttek. A fa nagyobb arányú felhasználása a tüzelés után az építkezésben történt. Házak gerendázata, melléképületek, szárnyékok, pajták, ólak, színek, górék, szergyiák, karámok, nyári jászlak készültek legtöbbször szödött-vödött fából. Az ágasnak megfelelő fát külön gonddal őriztek, minden évben nyesték, hogy ne csomósodjon el, a mellette lévő fákat kivágták. Amikor megfelelő nagyságú volt, kivetették, kútágas vagy ollóágas lett belőle. A horogfákat vastagabb akácfából faragták, vagy hasították. A nagygerendát és a szelement módosabb helyen vásárolták, ez vastag fenyőfából készült. Volt ahol az istállót, színt teljesen fából készítették. A földbe ásott vastag akácoszlopokhoz vízszintesen vékonyabb fákat szegeztek, majd ezekhez függőlegesen hasí62