A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographicae 1. (Szeged, 1995)

Kiss Lajos: Temetők és fejfák Hódmezővásárhelyen (Forrásközlés: Szakál Aurél)

Ha megtalálták a sírt, azt nézték, rendben van-e. Emlékeztek, hogy mikor utoljára látták, akkor is rogyófélben volt, most is azt figyelték, süllyedt-e, berogyott-e. A síron levő virágok elvenek-e, kiszáradtak-e? Az észlelt hiányokat pótolták, a sírt megigazította rövid idő múlva a család feje, virágot ültetett rá a felesége. Megvizsgálták a fejfát is, milyen állapotban van; inog-e, mozog-e és a nap, az időjárás megviselte-e nagyon. Ha meghasadt, csavarral vagy pánttal összefogatták, fát is szegeztek rá meg vaskeresztet is, ha pedig a teteje rongálódott meg, bádoggal beborították, hogy az eső ne folyjon a nyílások közé. Egyik régi fejfa korhadásos része bádoggal beszegezett volt, de ismertetőjelül is szolgált ekképpen. A temetőt felkeresték azok, akik vidéken laknak, messze útról Jönnek haza és nem lehettek Jelen a temetésen. A helybenlakók vasárnap és ünnepnap szoktak temetőbe menni, hétköznap ritkán, leginkább akkor, ha halottat kísérnek ki. Fölkeresik a temetőt tavasztól késő őszig anyák, kiknek felnevelt gyermekei haltak el, nagybánatú asszonyok, özvegyek, sűrűbben mennek az öreg, magukra maradt asszonyok, emberek, még a rosszéletüek is. Az érzékenyebbekJajfennszóval, sokszor búgóan siratják kedves halottjukat, mások fájdalmasan panaszkodnak, miért hagyta itt árvaságra. Szépen rínak a könnyenélők, a szóbeli fehércselédek, akiket régen szömélyöknek hívtak. Itt a temetőben, ahol nem látja, nem hallja senki őket, kisírják magukat s megkönnyebbülnek. Különösen mindenszentek (november 1.) és halottak napján (november 2.) zarándokolnak tömegesen a temetőbe, amikor, aki csak teheti, felkeresi hozzátartozói sírját, kitisztítja, rendbehozza a sírt és virágot, koszorút helyez rá. Az 1880-90-es években még mécset és gyertyát is gyújtottak többen sírjukon, de gyors elterjedése miatt az egyház szigorúan tiltotta a sírok kivilágítását. A másik tilalom az 1909. augusztus 16-án tartott gyűlésen Jött létre, amikor az egyháztanács kimondta, hogy a temetkezéseknél szereplő zenekar csak a temetőkapuig mehet, a temetőben azonban nem szerepelhet. Az öregtemplom kántorának nem érdek nélküli azon állítása alapján foglalkozott ezzel az egyháztanács, hogy zenés temetkezéseknél táncoltak a hívek a temetőben. Komolytalan kitalálás volt ez, senki se emlékezett arra, hogy valaha is megtörtént volna ilyen eset, hiszen a vásárhelyi embernek még a mulatósa is hallgató nóta mellett csendben történt mindenkor, nemhogy a temetőben szomorú nóta elhangzása alatt vagy után csárdást táncoljon. A fiatal lányok, legények temetése, valamint a fiatal házasoké is nem ritkán zeneszóval történt. Nemcsak mulatós emberek hagyták meg, hogy haláluk esetén muzsikaszóval temessék őkek, de komoly, művelt emberek, művészek csakúgy, mint a Jómódú és szegény emberek is egyformán óhajtották életükben a sírjuknál elhangzó zenét. A temetőig Bányai Sándor 1901. 4. 145