Paluch Tibor: Egy középső neolitikus lelőhely a kultúrák határvidékén. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Monographia Archeologica 2. (Szeged, 2011)

SÜMEGI Pál - PERSAITS Gergő - TÖRŐCSIK Tünde - NÁFRÁDI Katalin - PÁLL Dávid Gergely -HUPUCZI Júlia - MOLNÁR Dávid - LÓCSKAI Tünde - MELLÁR Balázs - TÓTH Csaba -TASNÁDINÉ Gábor Szilvia: Maroslele-Pana régészeti lelőhely környezettörténeti vizsgálata

210 SÜMEGI ET .4L. • MAROSLELE-PANA RÉGÉSZETI LELŐHELY KÖRNYEZETTÖRTÉNETI VIZSGÁLATA 210 csoportok abundancia és dominancia értékeinek mélység szerint eloszlását minden szelvénynél táblázat és kép formájában is közöljük. Statisztikai vizsgálat A minták közötti hasonlóság vizsgálatot Bray-Curtis módszere (SOUTHWOOD 1978) alapján végeztük el, a láncképzésnél az Orlóci-Ward-féle eljárást alkalmaztuk (PODANI 1978; PODANI 1979). Mind a hasonlósági vizsgálatot, mind a láncképzést a NUCOSA programcsomag felhasználásával készítettük (TÓTMÉRÉSZ 1993). A kapott dendrogramon elkülönült csoportokat tekintettük egy szedimentológiai, pollenanalitikai vagy makrobotanikai zónába tartozónak. A szedimentológiai, geokémiai, pollenanalitikai alkotókat az üledékgyüjtő medencékből származó mintákban többváltozós statisztikai módszerekkel is értékeltük, hogy láthatóvá váljanak az egyes környezettörténeti zónák jellegzetességei. Az elemzést főkomponens analízissel (PCA) végeztük (standardizált, mixed /Rohlf/ biplot). Az azonos mintákon végzett üledékes rétegeket jellemző szedimentológiai, szervesanyag- és karbonáttartalom, makrobotanikai anyagon és virágporszemeken végzett vizsgálatok eredményeit együttesen értékelve a vizsgált terület környezettörténeti változásait komplex módon rajzolhattuk meg. A vizsgált terület földtani felépítése és földtudományi jellemzői A kistáj földtani felépítését (RÓNAI 1972) a földtörténeti idők során mélybe süllyedt medencealjzatra települt nagyvastagságú tengeri és édesvízi üledékösszlet határozza meg (MOLNÁR 1977). A medencealjzat lesüllyedése területenként különböző mértékű volt, általában nyugatról kelet felé ereszkedő. A tengeri eredetű üledéket legnagyobb vastagságban (3000^1000 m) harmadidőszaki mészmárga, agyagmárga és homokos anyagú kőzetek alkotják. Ennek az üledékösszletnek a porozitása alulról felfelé növekedik, a felső-pannóniai rétegekben eléri a 30%-ot is, jelentős vízkészleteket tartalmaz. A területen feltárható víz 60 °C-nál melegebb. A kitermelhető hévízkészlet fajlagos értéke itt eléri az 50 m

3/d.km

2 mennyiséget is. A tengeri üledékekre a pliocén során fluviolakusztrikus üledékek, valamint tarkaagyag rakódott, majd a negyedidőszak kezdetétől a Kárpátmedencében fokozatosan kifejlődő folyóvízi rendszerek rakták le a kavicsban és homokban gazdag hordalékukat (SÜMEGHY 1944; MOLNÁR 1977). A pleisztocén (jégkor) végén már elsősorban a folyóvízi üledék lerakódása dominált (SÜMEGHY 1944; MOLNÁR 1977). Ugyanakkor a szél munkája is egyre jelentősebb szerepet játszott a térség jelenlegi geológiai-geomorfológiai képének kialakításában, mert a folyóvízi, ártéri üledékképződés mellett az eolikus porfelhalmozódás is megindult, így a mély fekvésű területeken vékony rétegű, főként nedves térszíni lösz alakult ki a jégkor végén (2. kép 2). Mivel a vizsgált terület a negyedidöszak folyamán az egyik legintenzívebben süllyedő alföldi neotektonikus részmedencét alkotta, ezért a legjelentősebb 300-800 m üledékvastagság a negyedidőszak folyamán ebben az Alsó-Tisza-vidéki, más néven Csongrád-Makó neotektonikus süllyedékben halmozódott fel (SÜMEGHY 1944; MOLNÁR 2004). Ebben a negyedidöszaki üledékösszletben, a porózus rétegekben tárolódó vízkészlet képezi az ivóvízellátásra hasznosítható ártézi vízkészletet. A talajvizek döntően a sávokban és foltokban kifejlődött maximum néhány méter vastagságú jelenkori (holocén) rétegekben helyezkednek el (MOLNÁR- JENEI 2005). A tiszai ártér a folyószabályozás előtt intenzíven feltöltődő terület volt. A magasabb ártéri felületeknek változatos maradt a domborzata, miután ezek csak ritkábban kerültek elöntés alá, így kiegyenlítődésük kevésbé történt meg. A mélyártér a legtöbb helyen egykori aktív folyómedrekkel tagolt képet mutat. Ennek nyomán, valamint a kis terepesés következtében az egész régiót a lefolyástalan, időszakosan vízállásos terület jellemzi (PÁLFAI 1991). A vizsgált régióban az éves csapadékmennyiség átlagosan 550-580 mm, az évi középhőmérséklet 11 °C fok feletti, a tenyészidőszak középhőmérséklete 17,5-18 °C közötti, évente 195-200 nap fagymentes (BACSÓ 1959; PÁLFAI ET AL. 1999). A nyári abszolút hőmérséklet 34-35 °C fok közötti, a januári abszolút minimum -17 °C fok körüli (KAKAS I960). Az éves napfénytartam eléri a 2100 órát (PÁLFAI ET AL. 1999). A vizsgált régió Walter-Lieth diagramján egyértelműen látható, hogy a nyár kezdeti csapadék maximum az óceáni éghajlati hatáshoz (PÁLFAI 2007), az őszi második csapadék maximum, valamint a legjelentősebb évi középhőmérséklet, a jelentős napfénytartam a szubmediterrán éghajlati hatáshoz (BACSÓ 1959; KAKAS 1960), a júliusi-augusztusi aszályosabb hónapok és a jelentős évi hőingás a kontinentális hatáshoz kapcsolódik (2. kép 3). A folyószabályozás előtti magas talajvízállású Marosszög régióban a fentebb említett éghajlati feltételek mellett a mélyebb fekvésű, pangóvizes területeket döntően a tölgy-szil-kőris (Querco — Ulmetum) ligeterdők, a maradványfelszínek magasabb részeit erdőssztyeppei kifejlődésü tatárjuharos lösztölgyesek (Acer tatarico — Quercetum pubescentiroboris) borították, a kettő közötti átmeneti szárazabb térszíneit laza állományú, erdőssztyepp kifej lődésü sziki tölgyesek (Festuco pseudovinae — Quercetum roboris) borították (DEÁK 2001). Az erdőssztyepp kifej lődésű területeken a vizsgált régióban