Bárkányi Ildikó - Lajkó Orsolya, F. (szerk.): A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2018. Új folyam 5. (Szeged, 2018)
Köszöntők, megemlékezések
Kürti Béla 70 éves Fodor István Szabadkozással kell kezdenem. Méghozzá azért, mert ugyan egyszerű feladatnak látszik olyan embert felköszöntenünk születésnapján, akit közel fél évszázada ismerünk. Ám ha jól meggondoljuk, ez a körülmény nem jelent igazán könnyebbséget, mert igencsak nehéz eldöntenünk, mit említsünk meg, és mit mellőzzünk az ünnepelt eseményekkel teli életrajzából. Talán nem túlzás azt állítanom, hogy Bélával már valamennyire akkor is ismeretségben voltam, amikor még nem is láttam. Még egyetemista korában írott két könyvismertetését olvastam ugyanis a Nyelvtudományi Közleményekben. Az 1970-es kötetben a Káma-vidéki nyevolinoi temető Budapesten megjelent feldolgozását, a következő éviben pedig a kazányi Alfréd Halikov nagyszabású, a Volga-Káma vidék őstörténetéről szóló monográfiáját recenzálta. Magam ekkoriban a Magyarország története (a soha teljesen meg nem jelent „tízkötetes”) első kötetéhez írott előtanulmányomon dolgoztam (ez 1973-ban meg is jelent a Régészeti Füzetek 11:15. köteteként), ezért mindent elolvastam, ami kezembe került, beleértve az ismertetéseket is. Halikov könyve kapcsán észrevettem, hogy ez a bizonyos ifj. Kürti Béla jól megértette az orosz szöveget, és a benne elemzett régészeti és történeti problémákat is. Az a körülmény, hogy Béla első tudományos dolgozatai az NyK-ban láttak napvilágot, nem lehetett független az akkori szegedi dékánról, Hajdú Pétertől. A kiváló nyelvész és őstörténész tehát már ekkor felfigyelt egyik tehetséges tanítványára, ami nem volt kis dolog. E tanítvány méltó is volt a figyelemre, amit későbbi pályájával igazolt. Diplomát 1972-ben szerzett történelem-régészet szakon, ám közben kitűnően megtanult oroszul is. Nem csoda, hogy gyakran ő fordította az egyetemen és a múzeumban vendégeskedő oroszföldi vendégek előadásait, mondanom sem kell, hogy kitűnően. Ekkoriban, a hetvenes évek elején már többször találkoztunk a szegedi konferenciákon, a Régészeti Könyvtárban és más rendezvényeken. Igazán azonban akkor ismerkedtünk össze, miután 1974 őszétől óraadó lettem a JATE ВТК tansámliján, az Ókortörténeti és Régészeti Tanszéken. Béla itt volt óraadó 1978 és 1989 között, majd az önállósodott Régészeti Tanszék tanársegédje lett 1992-ig. Kiváló előadásokat tartott s ugyanilyen szemináriumokat vezetett. Önálló munkára serkentette a hallgatóit, amit élénk figyelemmel követett. Ez az oka annak, hogy miután egészségügyi okok miatt már nem vállalt állandó állást a tanszéken, később is sokszor engedett a kérésnek s újból és újból bekapcsolódott az oktatásba. Tudományos munkássága kezdettől sokszínű volt, mint a korai időszakban minden Szegeden végzett hallgatónak, hiszen az oktatók kis száma miatt itt csak általános régészképzést lehetett folytatni. Egy-egy hallgató szakosodása lényegében csak a szakdolgozati téma megválasztásával kezdődött meg. Akkor ez az oktatási forma célirányosnak is bizonyult, hiszen a mindössze tíz főt alig meghaladó számú hallgató - ha egyáltalán 9
