Bárkányi Ildikó – F. Lajkó Orsolya (szerk.): A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2017., Új folyam 4. (Szeged, 2018)
Néprajz
Mód László Mert művész a gölöncsér." A szentesi kerámiaközpont a 19-20. században kutatómunka sem tudta azonban feltárni a téma minden egyes vonatkozását, ami elsősorban a források hiányával hozható összefüggésbe. Amint láthattuk, Szentesen, más Kárpát-medencei központokhoz hasonlóan az olcsó, gyári termékek széleskörű elterjedése miatt került válságos helyzetbe az agyagipar, melynek képviselői a 19. század utolsó évtizedeitől az egyre szűkülő értékesítési lehetőségekkel szembesültek. Ez a negatív folyamat a kézművesek számának fokozatos csökkenéséhez vezetett, hiszen egyre kevesebb igény mutatkozott az agyagáruk iránt. Az iparosok egy csoportja a 19. század utolsó évtizedeitől redukciós égetési eljárással díszedényeket kezdett készíteni, amelyekkel rendszeresen szerepeltek az országos, időnként pedig a külföldön megrendezett kiállításokon. E sajátos stílusirányzat meghonosodásának körülményeit lehetetlen vállalkozásnak tűnik rekonstruálni, ám ezek a változások semmiképpen sem tekinthetőek egyedinek, mivel hasonlóságot mutatnak más kerámiaközpontok esetén megfigyelhető folyamatokkal. A szentesi díszedényeken a mezőtúri Badár Balázs vagy a kunszentmártoni Bozsik Kálmán stílusvilágára oly annyira jellemző keleties motívumok már csak azért sem tűnhettek fel, mivel az agyagiparosok a kerámiáik felületét egyenletesen csiszolták. A formák esetén kimutathatóak hasonló megoldások, ám további alapos kutatómunkát igényelne ezeknek a kapcsolatoknak, hatásoknak az aprólékos feltárása. Különösen a két világháború közötti időszakban volt jellemző az, hogy egyes agyagiparosok tudatosan nyúltak vissza korábbi korszakok kerámiastílusaihoz, amihez mintaként minden bizonnyal a múzeumban őrzött régészeti leleteket használhattak fel. A kortársak a szentesi díszedények formavilágában elsősorban antik előzményeket véltek felfedezni. Kunszentmártonnal és Mezőtúrral ellentétben Szentesen nem egy agyagiparos és utódainak a munkássága vált meghatározó jelentőségűvé, hanem az 1880-as évektől több korsós mester próbálta alakítani a feketeedények stílus- és formavilágát. Annak ellenére, hogy a szentesi díszedények több országos és külföldi kiállításon is szerepeltek, mégsem értek el olyan népszerűséget és ismertséget, mint Badár Balázs és Bozsik Kálmán munkái. Lehetséges, hogy a csiszolt felületű fekete edények nem számítottak olyan kedveknek a vásárlóközönség körében, mint a keleties motívumokat felvonultató mázas kerámiák. A díszedények készítésére specializálódott agyagiparosok, Berényi Bálint, Molnár Sándor, Dósa Sándor vagy Varga Imre Bozsik Kálmánhoz és Badár Balázshoz hasonlóan sokkal inkább sorolható a műfazekasok közé, semmint korsós mesternek, hiszen nem a tömegáruk készítésének gyakorlatát folytatták tovább. A redukciós eljárással égetett díszkerámiák története tulajdonképpen a helyi agyagművesek és képzőművészek által kialakított irányzatok és azok folyamatos újraalkotásának sorozataként is felfogható. Bizonyos korszakokban ezek a törekvések a régészeti korok agyagművességéhez próbáltak visszanyúlni, máskor viszont a 19. századi használati edények formavilága tűnik fel. A 19. század közepétől a fekete- és a mázas kerámia készítésének gyakorlata élesen elvált egymástól, ami azt jelentette, hogy az agyagiparosok az agyagművesség egyik vagy másik ágára specializálódtak. Úgy tűnik, hogy a 20. század első felében Szentesen a díszedények készítésnek egy sajátos, elsősorban polgári igényeket kielégítő változata honosodott meg, melynek megalkotásában a helyi képzőművészek is jelentős szerepet vállaltak. Az 1950-es évektől a politikai-ideológiai változások következtében ez az irányzat jelentős mértékben háttérbe szorult, és előtérbe kerültek a népi edényformák, amelyeket a kézművesek eltérő módon alakítottak át. A napjainkban tevékenykedő kézműveseknek legalább olyan nehézségekkel kell szembenézniük, mint elődeiknek a 19. század végén, amikor a gyáripari termékek fokozatosan kiszorították a hagyományos agyagárukat. Kérdés, hogy képesek lesznek-e alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, és ki tudnak-e alakítani egy újfajta, a mai fogyasztói igényeknek megfelelő választékot. A kutató abban lehet segítségükre, hogy felvázolja és elemzi azokat a stratégiákat, amelyeket elődeik a 19. század utolsó évtizedeitől sikeresen követtek. Meggyőződésem, hogy ezek a példák számos tanulságot hordozhatnak, ezért érdemes figyelembe venni azokat akkor, amikor a szentesi feketekerámia perspektíváit próbáljuk számba venni. 310
