Bárkányi Ildikó – F. Lajkó Orsolya (szerk.): A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2017., Új folyam 4. (Szeged, 2018)
Tömörkény István (1866–1917) örökében
Forgó Géza Tömörkény István makói emlékei korában 1400-2200 fő rendelkezett. Főleg öntudatos, függetlenségi párti, Kossuth-hívő makói gazdanép és kereskedő kispolgárság taposta a sarat az ekkor még kikövezetlen főtéren, hogy meghallgassa és kalaplengetéssel, éljenzéssel biztosítsa hűségéről képviselőjét, a Tömörkény által leírt öltözetben (Szendrei 2012, 55-56). Bár az író novelláiban nem emlékezhetett meg Justh Gyuláról, hiszen a politikus 1884-től képviselte a várost, de az öltözet és a főtér azonos volt. A jól, és főleg hangosra sikeredett gyűlések után előszeretettel ültek be a választópolgárok egy pohár italra, vagy azért, hogy átmelegítsék magukat vagy azért, hogy lehűtsék. Helyben „az volt a nézet, hogy csak a tót iszik étel után pálinkát. Sörház még nem is volt abban az időben Makón. Volt ugyan egy sörcsarnok nevű hely, de az külön hirdette hetilapban, ha olykor, meleg nyáron, hordós sört csapolt. „Nagy dolog volt az akkor még, és nélküle is elvoltak az emberek." (Tömörkény i. m., 19) De hát akkor mit ivott a makói? - merül fel teljesen jogosan a kérdés! Makón korábban szőlő sok termett, eladták még Berlinbe is a csemegeszőlőt. A közel 700 szőlősgazda bora országos versenyeken is kapott díjakat, de a filoxéra pusztítása alaposan megritkította a szőlőtőkéket (Forgó 2002,256). Afröccsivásból kerekedett ki a Makói harc története. A makói ún. „Szuszogói szőlőben megterem, azt mindenképpen meg kellett inni, és ha szódával itták, legalább rá lehetett arra fogni, hogy a szóda rossz.” A szódagyárosok között komoly verseny alakult ki, már majdnem ingyen adták a szódát, ezért a bor- fogyasztás mennyisége is növekedett, és a végén elfogytak Szuszogó borai, a „kocsmárosok pedig tucatszámra vették a Gaál és Gömörynél a Szalay műborgyártás tanát" - tudhatjuk meg Tömörkénytől (Tömörkény i. m., 4). Amíg Justh Gyula országos dolgokról adott számot, a városházán a lassan polgárosuló, vagy inkább csak paraszt-polgárosuló mezőváros életét igazgatták. Az öreg Posonyi c. novellájában Pozsony Ferenc polgármesterre emlékezik vissza, aki 1876-1886 között vezette Makót, és ő volt a legnagyobb hangú polgármester, aki valaha a városban megfordult. „Valósággal dörgött - írta róla Tömörkény - mert igen erős hangja volt neki [...] Hivatalon kívül lent dörgött, a hivatalos órákban fent dörgött a városháza emeletén. Nem frázis, hanem valóság, hogy amikor neki valami felett lármáznia oka volt, recsegtek a városháza ablakai és hangja leszolgálta csöndes piactérre.” (Tömörkény i. m., 9) Az ifjú Tömörkény István továbbhaladva a vásározó, vitatkozó és a dörgő polgármestert hallgató emberek között, néhány perces séta után elért a gyönyörű, hófehér református templomhoz, az ótemplomhoz, és már meg is érkezett a város első emeletes iskolájába, a makói református algimnáziumba. Az Isten háza mellé emelt épületet az idő múlása „öreg oskoládnak tisztelte meg, amelynek falai között csiszolta tudását négy éven keresztül Tömörkény. Szirbik Miklós református nagytisztelendő úr - a város első történetírója - leírása szerint „emeletes kettős épület, tserép fedélre; elől van hozzáragasztva a grádits, egy négyszögletű épületetskében, annak tetején kisded torony, a tsengettyűvel." Az első makói emeletes iskola a maga zömök, kissé tömzsi formájával erőt sugároz magából, talán az ott megszerezhető tudás erejét bizonyítva (Szirbik 1977,100). Az iskolában - ahol tévesen makói születésűként tartották nyilván -, 1877-1880 között a négy osztályt Molnár Albert latinra, Szundy Konrád számtanra, Varga Imre németre és természetrajzra, Szirmay János segédlelkész hittanra, Nagy Gábor szépírásra és rajzra, Kovács István kántor énekre, Horváth Illés pedig tornára oktatta (Péter 1991, 33). Szalárdy Antal tiszteletes a történelem rejtelmeibe és a földrajz szépségeibe vezette be diákjait. „Ha a tiszteletesnek délután el kellett menni temetni, akkor már valamelyik osztály tanár nélkül maradt. Ilyenkor engem küldtek le az első vagy második osztályba, hogy tartsam meg az órát, azaz, hogy húzzam ki az időt a négyórai csengetésig.” Az ifjú Tömörkény István így tanítóvá előlépve okított makói gyermekeket (Tömörkény i. m., 23). Kitűnő szorgalmú és jó előmenetelő volt, de magatartása már nem. Talán ehhez barátai is hozzájárultak, akik elsősorban a városi értelmiségi, hivatalnoki kör gyermekei közül kerültek ki. Őket Hantházi András emlékeiből ismerhetjük meg (Hantházi 1927; Hantházi 1942). 31
