Bárkányi Ildikó – F. Lajkó Orsolya (szerk.): A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2017., Új folyam 4. (Szeged, 2018)
Néprajz
Mód László Mert művész a gölöncsér." A szentesi kerámiaközpont a 19-20. században munka után kellett néznie. Egy ideig édesapja mellé került Derekegyházára, a téglagyárba, ahol cserépverőként dolgozott 1944 szeptemberéig, amikor leventeként besorozták a hadseregbe. 1944 decemberében került haza, de továbbra sem akadtmás megélhetési forrás, minta kubikmunka. Eredeti szakmájában csak időszakosan dolgozott Rácz Jánosnál, valamint Csáknénál és korábbi mesterénél. 1945 tavaszán ismét kubikmunkára jelentkezett, majd 1948-ban sorkatonai szolgálatra vonult be. Egy esztendő elteltével a tiszti iskolába jelentkezett, és katonai pályára lépett. Dömsödi László, aki beházasodott a Szilágyi famíliába, Szentesről Hódmezővásárhelyre költözött, ahol a Majolikagyárban57 tovább gyakorolta eredeti szakmáját.58 Szilágyi József az egyre szűkülő értékesítési lehetőségek ellenére haláláig, azaz 1963-ig készített edényeket, amelyeket a felesége árusított rendszeresen a piacon. Berényi László az adóterheket az 1940-es évek végén nem tudta teljesíteni, ezért felhagyott az agyagipar gyakorlásával, és arra kényszerült, hogy saját lakóházát is eladja. 1950-től Hódmezővásárhelyen építőipari segédmunkásként kapott állást, majd 1951-ben felvették a Majolikagyárba59 korongosnak, ahol nyugdíjazásáig tevékenykedett (Kátai 2000). A két világháború közötti időszakban a szentesi sajtó gyakran foglalkozott az agyagipar mostoha körülményeivel, illetve az ágazat megszűnésének veszélyeivel is. Az 1934 májusában megalakult idegenforgalmi bizottság próbálta tudatosan népszerűsíteni a helyi kézműves termékeket, köztük a díszedényeket is, ám akciói nem sok sikert eredményeztek. A „filléres vonatokon” a városba érkezők figyelmét is gyakran felkeltették szentesi 57 A szentesi agyagiparosok számára a Majolikagyár kínálhatott munkalehetőséget, ahol folytathatták eredeti szakmájukat. Az 1940-es évek végén ugyan felszámolás alatt állt, 1950. július 1-jén azonban újraindult a munka. Kezdetben nem folyhatott magas szintű termelés, mivel hiányoztak a technikai feltételek (Nagy 2012,109). 58 Nagy Vera a majolikatelep történetét bemutató munkájában Dömsödi László mintakorongosról fényképet is közölt, aki 1975-ben a gyár Budapesten megrendezett kiállításán munkáival is szerepelt (Nagy 2012,175,177). 59 Nagy Vera Kresz Mária gyűjtésére hivatkozva kiemeli, hogy a Majolikagyár több korongosa az 1950-as éveket megelőzően kisműhelyekben dolgozott, akikközül Berényi Lászlót név szerint is megemlítette (Nagy 2012,113). agyagipar termékei, akik véleményüknek nem egy esetben a helyi sajtó hasábjain is hangot adtak. Az egyik cikkre, amelyet Merényi Margit tett közzé (Szentesi Napló 1941. márc. 2,7), Csallány Gábor, a múzeum igazgatója a következőképpen reflektált. írásából azt a részletet idézzük, ami az agyagipar támogatásának lehetőségeit vette számba: „Igaza van, hogy valami hibának kell lenni, hogy azokat nagyobb mértékben nem propagálják, illetőleg nem vásárolják. Ennek okát részben abban látom, hogy nem elég agilisak és tekintélyesek a propagálók és hogy a gyártmányok aránylag drágábbak. Tehát kívánatos az, hogy egy tekintélyes egyén, vagy a hatóság vegye kezébe az ügyet. E tényező nélkül a fekete kerámia nem fog nagyobb tért hódítani, pedig nagyon megérdemelné, mert hivatott kiszorítani sok értéktelenebb, de mégis nagyobb keresletnek örvendő kerámiai tárgyat.” (Szentesi Napló 1941. márc. 9,5). Kritikai hangvételű írások más alkalommal is napvilágot láthattak a helyi sajtóban, ahogyan ezt a következő idézet is kellőképpen kifejezi: „Mi szentesiek, úgy vagyunk a fekete edénnyel, hogy ha idegen vetődik hozzánk, az első félórában nagy büszkélkedve megmutatjuk neki, de - annyira még nem vittük, hogy kellően értékesíteni tudnánk. Pedig a külföld nagyon érdeklődik a magyar agyagiparosság és a népművészet e termékei iránt.” (Alföldi Újság 1930. aug. 10,4). Új utak a 20. század második felében Az 1950 utáni korszak egyik meghatározó kézművese Pardy István60 volt, aki a feketekerámia készítésének fortélyait 1947-48 telén, a közjóléti 60 1917. április 16-án született Börvelyen (ma Románia), ahol édesapja, Pardy Gáborállomásfőnökkénttevékeny- kedett. Az első világháborút követően Debrecenben telepedtek le, mivel a családfő nem tette le a hűségesküt a román államnak. Pardy István elemi iskoláit itt járta, ám 1930-ban Szentesre költöztek, ahol a famíliának rokonai éltek. Pardy Gábor Mácsai Ferenc, szíjgyártó lakóházát vásárolta meg, ahol új otthont alakítottak ki maguknak. Pardy István gimnáziumi tanulmányait már Szentesen kezdte meg, majd miután 1936-ban leérettségizett, Szegeden folytatta tanulmányait az egyetemen, ahol jogi diplomát szerzett. 305
