Bárkányi Ildikó – F. Lajkó Orsolya (szerk.): A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2017., Új folyam 4. (Szeged, 2018)
Néprajz
„Mert művész a gölöncsér." A szentesi kerámiaközpont a 19-20. században Mód László 1998 és 2015 között a Koszta József Múzeum munkatársaként sokoldalú kapcsolatba kerültem a szentesi feketekerámiával, melynek nemcsak a kutatását tűztem ki célként, hanem próbáltam támogatni azokat a kézműveseket, akik az agyagművesség e sajátos ágát gyakorolták. A témával foglalkozó tanulmányok összeállítása, és kiadványok szerkesztése mellett fontosnak tartottam, hogy a szentesi feketeedényeket és készítőiket időszaki és állandó kiállítások keretei között ismertessük meg az érdeklődőkkel, ráirányítva a figyelmet ezzel a kézműves technika dokumentálásának és megőrzésének fontosságára.1 Lehetőségeimhez mérten igyekeztem támogatni a helyi kézműveseket abban, hogy életművükre vagy eddigi munkásságukra 1 2009. január végén a Szentesi Helyőrségi Klubban olyan állandó kiállítás nyílt, amely Bese László munkásságát, illetve az általa készített kerámiákat mutatta be a látogatóknak. Az intézmény bezárását követően a tárlat a Damjanich Ferenc Laktanyába került, ahol a helyi múzeum épületében különálló emlékszobában nyert elhelyezést. 2009. október elején a Koszta József Múzeumban szerveztünk időszaki kiállítást, amelynek alapvető célja a helybeli kézművesek által készített termékek formai és funkcióbeli változásának bemutatása volt. Tárlatunk azért tekinthető egyedülállónak, mert az 1900-as évek elejétől műtárgyak segítségével is nyomon követte azta folyamatot, ahogy a díszkerámia készítése kibontakozott, miközben a használati edények gyártása fokozatosan háttérbe szorult. A kiállítás igyekezett végigkísérni azoknak a kézműveseknek a tevékenységét, akik a 19. század végén és a 20. században a díszedények gyártására jelentős hatást gyakoroltak. Varga Imre, Molnár Sándor, Berényi Bálint, Dósa Sándor és Pardy István kerámiái révén ismerkedhettekmegalátogatókazokkal az egyéni stílusjegyekkel, amelyeket egy-egy iparos kialakított és alkalmazott. Hangsúlyos szerepet kapott Bese László munkásságának a bemutatása, aki számos, napjainkban is tevékenykedő kézművest vezetett be az agyagművesség rejtelmeibe. Szentesen kívül, országos szinten is felfigyeljenek.2 Kihasználva a törvény adta kereteket, felterjesztésem nyomán a szentesi feketekerámia mint kulturális örökségelem bekerült a Csongrád Megyei Értéktárba, valamint a Nemzeti Értékek közé. Törekvésemben elsősorban az motivált, hogy tudatosítsuk a helyi közösség tagjaiban, valamint a döntéshozókban e speciális kézműves technika mint lokális tudás fennmaradásának szükségességét.3 * * Jelen tanulmány elsősorban arra vállalkozik, hogy a korábbi és az újabb kutatási eredményeket részben összegezve, részben újragondolva ragadja meg a szentesi kerámiaközpont átalakulásának folyamatát, és elemezze az agyagiparosok által kialakított sajátos stílusirányzatokat és stratégiákat. A díszedények Szentesen abban az időszakban jelentek meg, amikor az agyagipar az olcsó gyári edények széleskörű elterjedése miatt válságos helyzetbe jutott. A paraszti polgárosulás olyan új befogadó közeget biztosított, amely lehetőséget teremtett az egyéni stílusok kialakításához. Nem mindegyik kézműves próbált azonban új utakat keresni, hiszen voltak olyan családok, amelyek tagjai az 1960-as évekig tömegáruk (csirkeitatók, virágcserepek, tejesköcsögök stb.) gyártására szakosodtak. A kutatás során több alkalommal szembesültem terminológiai problémákkal is, elsősorban a szentesi agyagiparosok által készített termékek megjelölésére vonatkozóan. Felfogásomban bizonyos díszedények (vázák, 2 Bese László 2009-ben megkapta a Népművészet Mestere kitüntetést, tanítványa, Kádár Barbara 2010-ben a Népművészet Ifjú Mestere elismerésben részesült. 3 A népszerűsítést célzó kiadványok és kisfilmek mellett reményeim szerintsikerülhet a jövőben olyan támogatási rendszert kialakítani, amely jelentős mértékben hozzájárulhat ahhoz, hogy a kézművesek képesek legyenek tevékenységüketakárteljes foglalkozásban is gyakorolni. 287
