A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2014., Új folyam 1. (Szeged, 2014)
NÉPRAJZ - Fodor Ferenc: A delibláti homokpuszta haszonvételei
Fodor Ferenc A delibláti homokpuszta haszonvételei a fejét és megmaradt a gyökér. Azok voltak olyan 30-40 centiméteresek. Kévébe kötöttük. Ha kemény, fekete talajban volt, akkor nem mentünk olyan mélyen. Kilóra vették. Este, otthon voltak olyan dörgölök. Egy fát kifaragtunk, azokba ékeket vágtunk bele, olyan fogak lettek azok. Kettő volt és azzal dörgöltük. Fekete volt a gyökere. Elég hosszan kellett azt dörgölni mert nehezen adja le a gyökérnek azt a haját. Azután szép sárga marad. Ebből van a síkár. A többi az már a kefekötő dolga. [...] Az erdészháznál vették." A kökény (Prunus spinosa) ágaiból vesszőboronát készítettek. „Emlékszek rá, nálunk itten kökényfából csinálták. Nagyon sok van. Tavaly kevés volt rajta a termés. A bogyóját is gyűjtik. Szoktak belőle pálinkát is főzni, meg enni. Nagyon sok a C vitamin benne. Fehér a virágja. A kökény fekete. Ahogy a nóta mondja: Fekete a kökény, fehér a virágja. Bort iszik a legény, piros az orcája, Azt hiszik a lányok, hogy pünkösdi rózsa, Pedig a szerelem lángja lobog rajta. Ősszel szedték, mikor megfeketedik. Mikor a dér megcsípja, akkor édes lesz. Addig nagyon savanya. Pálinkát főztek belőle. Nagy a magja, kevés a húsa, hallottam, hogy valaki bort is csinált belőle."3 A borókabogyó (Juniperus communis) gyűjtése még napjainkban is szokás. „Borókabogyót azt még mindig gyűjtik. Azt én is gyűjtöttem de már két éve nem gyűjtöm. Tavaly nagyon sok volt. Az nincs minden évben. Minden negyedik évben, akkor sokat terem. Annak a bogyóját verjük le. Augusztusban lehet kezdeni. Akkor már érik. Mikor megérik fekete lesz. Korábban nagyobb kosarakat vittünk, nyakunkba kötéllel tartottuk a kosarat, odahúztuk az ágat és bottal ütöttük, vertük, lehullotta mag. Öntöttük zsákba. Lehullott a tüskéje, a magház, a levele. Azt át kell szitálni, mikor fúj a szél, át szoktuk szelelni. Csak tiszta magot vesznek. A mag, mikor megérik, kipotyog belőle. Szedés után még verjük, tapossuk zsákba. Mikor talál az ember, egy nap száz 3 Szilágyi László (1949] kilót is ki tud szedni. Dolgozni kell, este az ember nem érzi a karját. Mert állandóan kalapálni kell azt az ágat. Mostmár fóliát aláterítenek és úgy verik. Ezt ma is csinálják. Tavaly nagy volt a termés. Ezt jól fizetik, az ember, ha ki tud szedni nyolcvan-száz kilót akkor három-négy napszámot is meg tud keresni egy nap. Olyan méteres botot az ember vág, állandóan kalapálni kell. Elkezdték mostmár, hogy vágik metszőollókkal, lehányják rakásra, nem szabad. Ugye augusztus, szeptemberben meleg van így ülnek a hűvösbe. Tíz-húsz év kell, mire abból megint fa lesz. Az erdészek vigyáznak rá. Elveszik amit összegyűjtött, és még meg is büntetik. De azért csak vágik. Ezt mindjárt fizetik is."4 A legbiztosabb megélhetést az erdészet biztosította. „Gyerekkoromba, meg suttyó koromba nagyon sok munka volt az erdészetnél, ültettünk, azután kapáltuk a csemetéket, két-három évig is. Elejibe csak akácfát ültettünk. Azután lett fenyő, nyárfát, hársfát, kókuszdiót. Most is megvannak még. Vadaknak, a vaddisznóknak ültették. Jó hát kalácsba használjuk a kókuszdiót. Húsz évig eltartott. Már a hatvanas években kezdődött. Derekától. Nem lett fölszántva, csak borozdák lettek nyitva. Abba ültettünk. Elejibe még lovakkal lett kiszántva. Két ló húzta. Azután ástunk. Nem mélyen volt az szántva, fél sukkra. Oda lett ásva lyuk és abba lett a csemete beletéve. A csemetét is az állam adta. Az is fizetett. Locsolva nem lett. Amit az Isten ád. Azután a fele megfogta, fele kiszáradt, fódoztuk. Ha esős idő volt, akkor több fogta meg. Ha száraz idő volt, alig maradt meg tíz százaléka.. Harmadik évben megint újra. Fódoztuk be az egészet. Vödrökbe vittük, valami fehér por volt, abba bele kellett mártogatni azt a csemetét. Előtte lemetszették a gyökerét. Azt az erdészek csinálták. Voltunk több százan is ültetni. Nem csak innen voltunk, mentünk más helységbe is, mások is voltak itt is. Traktorokkal, szekerekkel hordták a munkásokat, tíz-tizenkétszekér. Utána meg prikolicákon Gerebencről, Károlyfalváról, Nikotinéról. Mikor lovakkal hordták, akkor nem mentek haza, utána már igen. Minden nap hordták őket. [...] 4 Szilágyi László (1949) 449
