A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1991/92-1. (Szeged,1992)

Művészettörténet - Gáspárné Zauner Éva: Vinkler László önarcképei

nagy művészek önarcképeire, hanem gyerekek és rajzolni már "nem tudó" felnőttek ilyen vizsgálatára, amint azt évekkel ezelőtt már elinditottam. Vinkler László önarcképeiből kibontható énképének elemzése előtt még egy lényeges - némiképpen szubjektiv - mégis elméleti súlyú kérdéssel kell szembenéznünk. Minthogy sem a pszichológia, sem a művészettörténet nem rendelkezik a matematikához és a fizikához hasonló "egzakt" és "konstans" eszköztárral és az eddig megállapított "törvények" sem bizonyultak feltétlenül, mindig és mindenütt érvényes alapoknak - ezért szembe kell néznünk azzal a kérdéssel, hogy kicsoda és milyen feltételek mellett jogosult és illetékes egy személy - esetünkben egy művész - énképéről megállapításokat tenni? Vajon az írásos és egyéb dokumentumok összessége mond-e többet erről a kérdésről, vagy inkább a hozzátartozók, barátok és kortársak visszaemlékezései, vagy csupán a hátrahagyott művek? Egyszerű lenne a válasz, ha kijelenthetnénk: mindezek együttvéve, csakhogy ez egyszerűen lehetetlen. A dokumentumok hézagosak és esetlegesek és nem felelnek meg a pszichológiai alak (Gestalt) követelményeinek. A visszaemlékezések hemzsegnek szubjektiv torzításoktól. A művek némán - beszédesen szólnak, megfejtésüknek azonban többféle olvasata és kódértelmezése van és értékelésüknek hullámzó tendenciái annál nehezebbé teszik az értelmezést, minél közelebb állunk az időben az alkotóhoz. Ehhez a mélységes-mély kútba nézéshez még hozzájárul a tükrözés ősi kérdése: mennyi a szándékolt ön-bemutatás az önarcképen és mennyi a "valódi" én bemutatása? Mennyire bontható ki az alkotásból a tudattalanul feltörő "mély-én" s meddig tart a Persona, vagy éppenséggel a "maszk" birodalma? A kérdés jogosultságára csak egyetlen példa immár a tárgyalt művésztől, Vinkler László alkotásaiból. Vinkler László római ösztöndíjas korában megfestette magát szobrász-művész barátjával Búza (Buzi) Barnával háromnegyedes alakban (1936.) A festő az előtérben félprofilban balról jobb felé lép, tekintete kifelé irányul és nála szokatlan harciassággal, szinte forradalmi pózban indul munkaeszköze, a rajztábla felé. Sötét öltönye, kemény tekintete, művészetéhez nem illő ökölbeszorított keze szinte ifjúmunkási pózt ad a szegedi nagypolgári családból származó, jólnevelt ifjúnak, aki nem sokkal ezután apja közvetítésére megbízást kap Glattfelder Gyula szegedi püspök portréjának a megfestésére. Mestere, Glatz Oszkár valaha azt jósolta neki, hogy második László Fülöp lesz - s ő kijelentette, hogy pontosan ez nem akar lenni -, a püspök és más szegedi notabilitások megfestésére azonban elfogadta a megbízást. A képen valamivel magasabban áll, negyedrész takarásban barátja és talán mentora, a szobrász. Arca sokkal lágyabb, indás vonalvezetésű, tekintete meditativszelid, ajka a rövidre nyírt bajusz alatt töprengően, kétkedő gyengédséggel zárt. Fehér műtermi köpenye, összefont karja, átszellemülten finom kezének laza ujjtartása meglepő kontrasztot képez a mintegy viadalra induló festővel. Miért festette magát revolucionárius pózban plasztikus sötét vonásokkal a festő és miért választotta kontrasztáló háttérnek a sokkal keményebb anyaggal dolgozó művész-barátját - aki szinte géniuszként áll fölötte, távolabbra tekint, kedvesebb és introvertáltabb - nem tudjuk. Tény azonban, hogy évekkel később Vinkler följegyezte: "Kettős képemet Buzi Barnával derékban levágtam, mert nem tetszett a póz". Szemügyre véve: ezt a felső harmadról készült kimetszést, a benyomás alig változik. Nem látjuk ugyan az elszánt lépéssel előrelendített lábat, a markánsan zárt öklöt, de a két arc és a kétféle tekintet ugyanúgy elkülönül - mintha az aktivitás sötét forradalmi angyala fölé - mellé - el-odaszegődött volna a meditáció fehér szellemje, kissé Vinkler későbbi fejlődését előre vetítve. 319