A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1991/92-1. (Szeged,1992)

Művészettörténet - Gáspárné Zauner Éva: Vinkler László önarcképei

Az olvasó számára időben bomlanak ki az események és a mögöttes mélyebb rétegek s aki némiképpen gyakorlott a betűfejtés mesterségében, az különösebb erőfeszítések nélkül bolyonghatja be a mások életének megkövült lávaképződményeit. Milyen üdítő, bár ritka, ha a vulkánokon már édes szőlő terem és rigófütty hallatszik! Másképpen áll a dolog az önarcképekkel. Elég egy pillantást vetnünk Vajda Lajos ikonos önarcképére s az átlagos szemlélő máris kedvetlenül elfordul. Mit akar ez a festő? Hány feje van, vagy micsoda fura szkafander sisakok veszik körül jellegtelen ábrázatát? Hamar elintézik még a műveltebbek is az önarckép értelmezését: nyilván feltűnési viszketegségből, vagy polgárpukkasztásból mázolta magát ilyennek a festő, aki talán csak valami sarlatán. De még a szakértőnek kiképzett itész is elbizonytalanodik, mert vajmi nehéz egymástól megkülönböztetni a megküzdötten eredeti remekművet a veszedelmesen ügyes blöfftől. Csakis az idő, a ráfordított idő dönthet ebben a könyvekből és akadémiai tanulásssal meg nem tanulható problémában. Sok mással kell összevetni, sokáig kell nézni, sokszor kell megnézni a művet. Megnézni reggeli józanságban és esti mámorban, megnézni izzó indulattal és bölcs nyugalommal s akkor talán majd felfedi titkát a mű, vagy pedig fölfedi, hogy nincs mit fölfednie. De kinek van erre ideje? A furcsa, érthetetlen önarcképekkel egyidőben indult meg a rejtvényszerű írásművek divatja is az irodalomban. Naplók és regények, elmúlt korok ábrázolása trazveszticiós célzásokkal - a XX. századi alkotók szándékosan építettek maguknak alig bevehető légvárakat, vagy mocsarakat behálózó alagutakat. Ha a XIX. században Hegel önérzetesen utasíthatta vissza a pozitivista tudós bírálatát, aki megállapításainak a tényekkel való meg nem egyezését kifogásolta: "Umso schlimmer für die Tatsachen" (Annál rosszabb a tények számára!") - a XX. századi írásművek még a kritikusok és cenzorok számára és talányosak - hacsak nem vágják át a diktatúra karjával a gordiuszi csomót. Hát még az átlag polgároknak! Hetyke fricska az orrukra nem egy írásmű s érthető, hogy naivitásukat röstellve - rémülten vonulnak vissza a krimik és lektűrök édes és borzongató világába. A jelentős Írásművek szintén a befogadók idejére tartanak igényt: ne akarj átfutni rajtam, hagyd el a régi kerékvágásokat, még inkább az aranyoszöldes- feketén irizáló autónyomokat, jöjj velem kalandra lelkem dzsungelébe, életünk sötéten izgalmas, ősi-új erdejébe. S mindez az igény a mi korunkban, amikor az átlagéletkor átmeneti ugrásszerű növekedésével egyszerre mindenkinek egyre kevesebb az ideje! Nincs alkotás időráfordítás nélkül, még ha a mű látszólag a pillanat szülötte is, mert ez a pillanat az örökkévalóságból vétetett. Talán még kevésbé lehetséges "műélvezés" életidőnk odaadása nélkül. Ezért volt és van jelentősége a magángyűjteményeknek, amelyek nem elvonják irigyen a "tömeg" elől a híres alkotásokat, hanem módot adnak az adeptusoknak arra, hogy teázás és csevegés, békés családi ünnepek és szerelmi együttlétek, betegség és haldoklás közben is remekműveket láthassanak. A művészetnek mindenkor volt és van kultikus és mágikus funkciója. S ezt a kultikus odaadást és mágikus metamorfózist igénylik a XX. század festői is, és ehhez hívják meg nézőiket a közös életünnepre. Az időráfordítással és kultusztisztelettel kezdhetjük el a XX századi magyar festők önarcképeinek a tanulmányozását is. A sietők mellett elfut az érték, csak a giccs követi kutyahűséggel értelmetlen rohanásukat, a türelmesek előtt azonban feltárul ennek a soha nem látott szenvedésekkel telt korszaknak a belső arculata. A XX. század magyar festői más idő- és térdimenzióban éltek, mint elődeik, többet és főként mást tanultak Európától. Hosszabb időt töltöttek - ezúttal már nem annyira 315