A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1991/92-1. (Szeged,1992)

Művészettörténet - Muradin Jenő: Papp Gábor (1872–1931)

A századforduló eszmekörében élt és alkotott a tragikus sorsú festő. Bár pályája átvezet a két világháború közti korszakra, az új utak, irányzatok művészeti alapállását döntően nem másították meg. Élesen elkülönülő stíluskorszakai különben sem voltak. A folyamatos fejlődés, az evolúció jellemezte inkább képalkotását. Nem tudott, úgylehet nem is akart kiszakadni abból a szellemi körből, amely festővé válását alapvetően meghatározta. Ha tanulmányait, hosszas külhoni tartózkodását nem számítjuk, életének színtere Kolozsvár és Szeged. Budapesttől távol, a sokkal szerényebb lehetőségeket kínáló "vidéken" próbált tehát megkapaszkodni. Nem volt újító, kissé távolról szemlélte a változásokat, de a magáénak tudott eredményekből az utolsó időkig, betegsége jelentkezéséig semmit sem engedett. Pályája kezdetén, a budapesti főiskolán Székely Bertalan irányította fejlődését. Mesterétől a dolgok aprólékos megfigyelését és valósághű ábrázolását sajátította el. Münchenben az akadémizmus szellemében tanult, majd Hollósy körében a természetelvű festészet nagyszerű lehetőségeire érzett rá. "A plein air első magyarországi sikereiben ott ragyogott a Papp Gábor neve is" - jegyzi meg találóan Szentiványi Gyula. (35) Ha pedig sorsa nem alakul olyan mostohán, ez a megállapítás nem a kutatómunka földerítő tényeiből igazolná önmagát. Még abban sem volt szerencséje, hogy élete nagy művét egy-kettőre megvásárolták tőle. Az Exhumálás, melyben korai eszményeit megvalósította, nem állt ott képtártermekben, hogy alkotója pályakezdésének eszményeiről valljon. Tájképfestészete a plein air naturalizmustól az impresszionizmus felé haladt, mint ez a nagybányai művészek többségére is jellemző. A müncheni szellemű narratív témákat olyan kompozíciós művek váltják föl, melyeken képi metaforát alkotva sorskérdésekre keresett választ. Párizsban lehetősége nyílott arra, hogy az egyetemes művészet friss eredményeivel megismerkedjék. Hasznosítható lehetőségeket tapogatott ki, de nagyon óvatosan, visszafogottan. Az akkor már régen halott Edouard Manet festészetét csodálta meg, s tekintette példának művészetében azt, ahogyan a nagy francia mester az impresszionista festésmód és a kompozíciós témák szilárd rajzi szerkezete között valósította meg elképzeléseit. Papp Gábort elsősorban portréfestőként tartjuk számon. Kenyerét, megélhetését biztosították a megrendelések, de hiba lenne csupán erre vezetni vissza arcképfestői munkásságát. Nagy mesterségbeli tudással megfestett kiváló portrék sorozata került ki műterméből. Több olyan munkájáról tudunk, melyeknél a megrendelés egyáltalán nem jöhetett számításba indítékként. Ilyenek önarcképei, a kortárs művészet (zene, festészet) jeleseiről készült képmásai vagy allegorikus portréi. Igen szép, míves kidolgozású arcképe került a Kolozsvári Művészeti Múzeum tulajdonába. Öregembert ábrázol, már fehérlő szakállal és bajusszal, de éles, az értelem tiszta fényét tükröző tekintettel, magas homlokkal. Az anatómiailag hibátlan felépítésű arc élesen ugrik ki a semleges háttér homályából. A megfestés módja az akadémista ábrázolás tökéletességét idézi, de annak bágyadt unalmassága nélkül. Reménytelen feladat nyomon követni, hova kerültek Papp Gábornak az erdélyi mágnásokról s a századelő kolozsvári társadalma élvonalbeli személyiségeiről festett portréi. Két világháború, a kisebbségi sors, a kommunista üldöztetés családi kultúrákat szüntetett meg. A portrék örökösei közül sokakat kitelepítettek, börtönbe zártak, vagyonuk a fosztogatók kezére került, s igen sokan végül elhagyták az országot. A képek egy részének fölbukkanásában csak reménykedni lehet. 306