A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1991/92-1. (Szeged,1992)

Irodalomtörténet - Lengyel András: A Vasárnapi Kör „regenátja”. A gondolkodó Ritoók Emma

lukácsi esztétika egyik központi kategóriájának, az egynemű közegnek a leírása. Az egynemű közeg ugyanis Lukácsnál voltaképpen "a tárgy iasságoknak és kapcsolataiknak egy különös formálási elve".

140 Ez az egység Ritoóknál egyben mint "érték és lét egysége" jelenik meg (53.), s ki is mondja, hogy "a művészet világában csak az jelent létet, ami egyszersmind érték is". "... ami nem érték, az mint művészet egyszerűen nem létező, csak ismerettárgy marad, elrontott vászon, elfaragott kő. [...] Rossz művészet nincs, mert ami rossz, az nem művészet." Kvalitás és létezés a művészet szférájában egybeesik. (55.) Az alkotásban, mint a pusztán lélektanit meghaladó folyamatban, bizonyos témáknak, élményeknek - Ritoók Emma szavával - tárgyaknak kitüntetett szerep jut. Ezekben ugyanis, mondja, apriori benne van "a saját művészi formájuk" (54.). Idézi is Michelangelo híres mondatát arról, "hogy a szobor benne van a kőben, csak ki kell faragni belőle", s hozzáteszi: "éppen így benne van minden művészi alkotásra alkalmas tárgyban a forma ilyen lehetősége, mely az alkotás által kap megvalósulást" (54-55.). Az alkotó "művészi tehetsége éppen az, hogy az élmény, mint forma lehetőség lép fel lelkében már a közvetlen megélésben. Ez a forma-látás [azonban] nem abstrakció, nem az intellektus munkája, hanem egységes szintetikus látás, melynél az egész lép fel az intuícióban s a részletek azután alakulnak ki belőle" (55.). A művész "a természetet művészi formában látja, természet alatt a saját lelkivilágát is és nemcsak az objektív világot értve." (56.) Sőt, úgy véli, a művésznek "az az igazi élet, amiben a formálási lehetőséget megérzi" (56.). Ez a formalátás nemcsak a képzőművészetekben, az irodalomban is megjelenik. "Minden íróra nézve vannak életének, tapasztalatának, tudásának olyan élményei, melyek világosan, mint megírni valók jelennek meg, melyek tehát a többi élménytől elkülönítve bizonyos formáitság, vagy formálási lehetőség jellegével lépnek fel már a megéléskor." (58.) Az író azonban (s ezt is hangsúlyozza) nem azt "írja meg, ami történt, hanem úgy írja meg, hogy az élmény vagy az élmények sorozata teljessé, lezárttá válva külön életet kaphasson a saját életétől s elszakadjon formája által a való eseménytől" (59.). Fölvetődhet azonban a kérdést - s Ritoók Emma szembesül is ezzel -, "minden élmény lehet-e művészi alkotás tárgya", azaz "minden élményben benne rejlik-e a formálási lehetőség, a művészi forma entelecheiája?" (60.) E kérdésre ugyan nem ad határozott választ, inkább csak a lehetőségeket mérlegeli, de a kategorikus igennél vagy nemnél termékenyebb az a korreláció, amit fölállít. Értelmezése szerint ugyanis "lehetetlen kikerülni azt a megoldást, hogy a forma míg egyrészt kifejezési forma a művészre nézve, másrészt kifejezési forma magára a tárgyra nézve is. így tehát az alkotást úgy határozhatjuk meg, hogy akkor jön létre, mikor a művész formamegérzése és kifejezési módja egybeesik a tárgy kifezésre törő erejével és ezt a művészi munka felszabadítja; művész pedig az, aki megérzi az élményben rejlő forma-erőt s a latens entelecheia formát a saját maga kifejezési eszközövé teszi. A formált tárgy elszakadásában, az objektivációban az a priori forma függetlensége érvényesül." (6162.) A kész mű pedig mindig egyedi, az esztétika nem állíthat föl "egy általános érvényű" formát, mint követelményt vagy célt, mert az "az elérhető és érzékelhető harmónia, ami a művészetben" megjelenik, mindig más, időben s térben változó. A művészet ugyanis "a lét harmóniáját" érzékíti meg a maga módján, s ez koronként más és más lehet. (A harmónia terminust maga is csak jobb hiján használja, "elmosódott szónak" tartja, s nem is azonosítja a szépséggel. E ponton tulajdonképpen visszautal A rút a művészetben fejtegetéseire.) Világosan látja, hogy "minden kor művésze korának 140 Vö. Heller Ágnes — Fehér Ferenc 1972. 989. 280