A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1991/92-1. (Szeged,1992)

Irodalomtörténet - Lengyel András: A Vasárnapi Kör „regenátja”. A gondolkodó Ritoók Emma

elvégzi, hisz ezt használja mércének; s a mérték "hitelességére" nem reflektál. Magát a problémát, logikusan, a beolvadókra lokalizálta; úgy látta, a már beolvadottak és az ortodoxiába merevedettek mint tiszta típusok nem okoznak feszültséget. Álláspontja az (s ennek követelményjellege nyilvánvaló), hogy "a beolvadás mozgató ereje csak a tradíciómegértés és ezáltal a szellemi egymást kiegészítés lehet" (123.), a beolvadó "zsidóság" azonban szinte "teljes megértetlenséget mutat annak a fajnak az etikai eszméi iránt, mely között él" (133.). Diagnózisa szorosan vett leíró része (ha szociológiailag körülhatároljuk) alighanem helytálló. Zsidók és nemzsidók mentális viszonyainak a különbsége az akkori Magyarországon mindenképpen szignifikáns volt (bár "zsidós" mentalitású keresztények és "nemzsidós" zsidók is voltak). Kérdés azonban, miképpen értelmezhető helyesen ez a tagadhatatlan különállás. Ritoók Emma úgy látta, hogy a baj abból fakad, hogy a zsidók tradíciótlanságukból adódóan etikai hibákat követnek el. Egy önértékű etika helyett a hasznossági etika gyakorlói lettek. A szokásos (s felületen mozgó, részben maga Ritoók által is hatálytalanított) hibafelsorolás közben, az "aránytalan" vagyonosodás kapcsán le is szögezte: "Mintha a zsidóságnak egyetlen tradíciója maradt volna meg, a hasznossági etika, meggyőződéseinek még a legtisztább fokán is. De, mint ahogy a keresztény felfogásban minden endänonisztikus etika, még a jövő életért elkövetett jó cselekedetek etikáját sem véve ki, a jutalmazási alapgondolatból ered, úgy hasznossági etika mindaz, mely a vagyongyűjtéstől, mint életcéltól kiindulva s az emberiségre nézve leghasznosabb tettekig haladva, egy tiszta altruizmus álláspontjáig látszik eljutni, de még mindig nem a tett önértékét, a kötelesség, a jó, az igaz önmagában lévő érvényességét tekinti döntőnek." (125.) Ebből a zsidókra jellemzőnek mondott hasznossági etikából vezette le a munka "pénzeredményének", általában a pénznek túlértékelését, a nyilvános szereplés és reklám ízléstelenségig menő kedvelését, a felületes, "hasznosság szerinti" értékelés általános gyakorlatát. Megfelelő történeti-szociológiai vizsgálatok hiján nehéz megmondani, vajon valóban ennyire általános és jellemző lett volna-e a zsidók körében a hasznosságetika, ahogy Ritoók állítja, s ha igen, akkor vajon csak rájuk volt-e ez jellemző az akkori Magyarországon. Az azonban teljesen nyilvánvaló, hogy a hasznosságetikának ez a zsidókkal való azonosítása problematikus. A haszonelvűség ugyanis nem kizárólagosan zsidó sajátosság - ez a modern kapitalizmus mentális föltétele s egyben következménye. Aki, mint a tőkeviszonynak alávetett gazdasági aktor, a piaci racionalitásnak engedelmeskedik, az származzék bármely etnikai, felekezeti stb. csoportból - óhatatlanul a hasznossági etika gyakorlója, tudatos vagy öntudatlan akalmazója. S bár ez a tény gondolatilag nem mentheti a hasznosságetikát, a bírálat ezzel kapcsolatban nem tévesztheti szem elől, hogy ennek az etikának a puszta elutasítása - történjék bár egy ideálisabb, "emberibb" etika szemszögéből - óhatatlanul egy premodern habitust (s gyakorlatot) konzervál, vagy ahhoz igyekszik visszatérni. A hasznosság ugyanis az emberi élet olyan, lényegét tekintve kiiktathatatlan mozzanata, szerves építőeleme, amelyet csak egyszerűen elvetni nem lehet. Ezt legföljebb korrigálni, kiegészíteni, "humanizálni", azaz egy "emberibb" viszonyrendszer részévé tenni lehet. Ritoók Emma hasznosságetika-bírálata így lényegében nem is lehet több, mint a piaci versenyben hátrányba kerülő rivális csoport érzelmileg megalapozódó önigazolása, amelyet lehetővé csak az tett, hogy ezt a hasznosságetikát önmagára szűkítetten értelmezte. Annak - implicit - állítása pedig, hogy az "ideális" etikának a hordozója a nemzsidó úri középosztály lett volna, merő önáltatás; a zsidó etikai praxis (ha volt egyáltalán ilyen egynemű gyakorlat) bírálata a rivális csoport gyakorlatának bírálata nélkül eleve hamis és félrevezető. 273