A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1989/90-1. (Szeged, 1992)

Régészet - Trogmayer Ottó: Adatok a kora neolitikus életmód kutatásának kérdésköréhez

paiaktól vették át, de ismerik a pálmatüskehorgot is, de a csont- és fahorgot is.

98 A Santa Cruz szigeteken nem polinéziai típusú horgokat használnak, hanem egy mindkét végén kihegyezett fából, vagy teknőcpáncélból faragott rudacskát, melynek a zsinór a közepére van kötve." Ismerjük a tárgyat az eszkimók halászeszközei között is.

100 Európa északi területein a svédországi lappok fognak halat ma is ilyen készséggel.

101 A neves finn kutató, U. T. Sirelius több helyen is részletesen leírja a mindmáig használatos, sajátságos horgot. A „launi"-t általában berkenyéből készítik, két végén hegyes pecek, közepén tartózsinórral kötik át. Részletesen illusztrálja használati módját is. Kis hallal csalizták fel, s a pecek a nagyobb ragadozó hal torkában vagy gyomrában a zsinór meghúzására keresztbe fordult. Az eszköz elterjedését a fentiekhez hasonlóan körvonalazza. Megállapítja, hogy finnugor területeken kívül leginkább csontból készítik, s éppúgy használják vízimadarak, mint halak fogására is.

102 Ez utóbbi megjegyzése rendkívül figyelemre méltó, hiszen a Körös-csoport telepein (pl. Maroslele-Pana) található sokféle madárcsont arra figyelmeztet, hogy az eszköz ilyen jellegű használatával hazai neolitikumunk folyamán is számolni kell. Visszatérve a néprajzi párhuzamokra, a vogulok is használnak horogként egy keményfából készült, két végén hegyes tárgyat, melyet közepén egy fonalra erősítenek. Kishallal csalizzák fel.

103 Végezetül az eszköz használatának egy sajátos változatát találjuk a nganaszanoknál. A két végén hegyes pecekhorgot rénagancsból készítik. A faragás után néhány hónapig félreteszik, hogy a puha anyag megkeményedjék. A középen kilyukasztott horog egyik végére húzzák a csalit, a zsineget középen kötik meg. Menyhal és nahm fogására használják. Több pecekhorgot rövid patonnyal és hoszsabb zsinórra aggatva, egyszerre több hal fogására alkalmas készséget is összeállítanak.

104 A fentiek alapján látjuk, hogy a két végén hegyes fa vagy csontpecek csaknem minden földrészen megtalálható, meghatározott történeti korszakhoz, vagy kultúrfokozathoz nem köthető halfogó eszköz. Elsősorban ragadozó halak fogására alkalmas. Nem véletlen, hogy a Körös-csoport telepein a meghatározható halak közül eddig csak harcsát és csukát találtunk. Ezeket az átlagosnál nagyobb egyedeket feltehetőleg pecekhoroggal fogták. A készséget általában kishallal csalizzák fel. A szerszám egyéb egykori tartozékait ma már csak feltételezhetjük. Valószínű, hogy a horgot az ínnal szőrből sodort patony kötötte össze, melyet a csuka éles foga is csak nehezen vágott el. Lehetséges, hogy a szamojéd példához hasonlóan az újkőkor embere is több horgot alkalmazott egy készségen. Különböző nehezékek használata nem volt feltétlenül szükséges, a horognak ugyanis lebegnie kellett a vízben. 98 Uo. 244. 99 BUSCHAN G. i. m. 1923. 174. p. Abb. 98. 10. 100 BIRKÁT—SCHMIDT. The Caribou Eskimos. Copenhagen 1929. 101 ITKONEN T. I. Suomen lappalaiset I

—II. Helsinki, 1948. 102 SIRELIUS T. Soumen kansenomaista kulttuuria. I. Helsinki, 1919. 157. p. Uő. Suomalainen kalastus. Helsinki, 1906. 58.1. még Uő. Die Volkskultur Finnlands. Berlin

—Leipzig, 1934. 103 VUORELA T. Tha Finno-Ugric Peoples. Bloomington-The Hauge. 1964. 310. 104 POPOV A. A. Nganaszani. Moszkva—

Leningrad. 1948. 45—46. 16. ábra. 1. még HAJDÚ P. Finnugor népek és nyelvek. Budapest, 1962. 365. 32