A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1989/90-1. (Szeged, 1992)

Néprajz - Fejér Gábor: A szarvasmarhatartás és a tejfeldolgozás a makói tanyákon

és a tej feldolgozását végezték a nők. A fiatal lányok már 12 éves korban fejhettek.

11 A férfiak részvállalása nem volt egyforma. Volt, ahol az etetés gondja is az asszonyra várt, más helyt a férj, ha több (4) tehén volt, a fejesben is segített ; ismét másutt még akkor sem fejt meg, amikor a felesége gyermekágyas volt. A munka fogásait belenevel ődés útján a szülői háznál szerezték. A teheneket reggel és este (délután) etették, utána mindig itattak. Télen, s az év egyéb szakaszaiban, amíg el nem fogyott, ,,csutkát" (leveles kukoricaszárat) adtak, abrak gyanánt pedig zabdarát és kukoricadarát. Azt tartották, a tehén akkor tejel, jól, ha sokat iszik. Itatásra mindig kapott száraztakarmányként ,,hereszénát" vagy „zöldfűszénát". Abraknak használatos volt még a darált cékla, a ,,cékláspolyva" (reszelt takarmányrépa polyvával keverve, másnapra adják a jószágnak, miután ,,összepuhult"), a városi malmoktól vásárolt ,,napraforgópogácsa" (olajsajtolás után visszamaradt összepréselt melléktermék) és ,,magdara", amely a gabonából kiválasztott gyommagvakból készült (az 1930-as évektől használata megszűnt). Ősszel etették a tököt. Télen az istállóban etettek, nyáron a fejős teheneket a tanya körül legeltették („kipányváztuk agyöpre"), a borjakat és a hasas jószágot kiadták gulyába, a ,,közös járásba", tavasztól őszig. 4 fejős tehenet nevelő gazdaságban az éves takarmányszükségletek fedezésére I kat holdon vetettek árpát, 0,5—0,5 kat. holdon zabot és takarmányrépát. A kukorica mennyiségét így számolták: „Háromszáz kéve csutka, azt mondták annyi köll egy jószágnak egy télire ...Az egy holdnak a termése." A gulyában 1 éves korig 2 tehénre számoltak 1 kat. hold legelőt, az 1 évesnél idősebb „számos marha" esetében pedig 1 jószágra 1 kat. holdat. így a ház körüli legelőn a fejős tehenek számára sohasem volt elegendő a rendelkezésükre álló terület. Ha a „mező elfogyott", pótlásként júniusig szénával, onnan kukorica fattyával takarmányoztak. A tanya körüli kazlak és szárkúpok el fogytával a helyükre vetett „mislingöt" (sűrűre vetett kukoricát) adták a jószágnak. A fejős teheneket nyáron is abrakolták. A tehén akkor adta a legtöbb tejet, amikor borjas volt. Az elles előtt 6 hétig nem fejtek, hogy jobban nőjjön a borjú, és mert akkor „erős" a tej, ami a tejterméken is megérzik: „Hat hétig elapasztottuk. Keveset fejtünk tűle, hogy apasszon el. Apasztattuk, úgy neveztük." Az elles után fejt első tej neve a „fecstej", „fröcstej", helyenként azonban nem alkalmaznak rá külön megjelölést : „Mink nem mondtuk, csak láttuk azt, mög tudtuk, hogy a színe egész más vót a tejnek. Olyan sárgás, gönnyes". A tehén ezt a tejet kb. 1 hétig, 8—10 napig adta. Általános volt, hogy az eltérő minőséget a jószág tisztulásával magyarázták. Leggyakrabban takarmányozásra használták, a disznóknak adták, esetleg darával keverve, vagy megaludni hagyták, és így keverték darával. így kaphatták a baromfiak is. Előfordult, hogy az anyaállatnak adták vissza itatás formájában. Emberi fogyasztásra csak ritkán alkalmazták; ekkor felforralva ették. Forraláskor a tej összement, ennek a neve „gurászta". Az első tejhez fűződő, országszerte széles körben elterjedt szokáshagyományokkal csak formai egyezések ismerhetők fel, a cselekmény mágikus indoklása nem volt felfedezhető.

12 A borjút 4 hetes (másutt 2 hónapos) korában választották el, hogy „ne törje az anyját, mög szokjon takarmányra", mert megtörténhetett, hogy „kirágja az anyja csacsit, oszt nehéz fejni". Elválasztáskor a borjút elkötötték az anyja mellől. Volt, hogy csak annyi tejet fejtek le a tehéntől, hogy a borjúnak ne maradjon elég, így az 11 Vö. BÁLINT SÁNDOR 1976. 472. és SZIGETI GYÖRGY 1974. 142. A Magyar Néprajzi Atlasz II/111 szerint a fejés Makón férfimunka. 12 Vö. BÁLINT SÁNDOR 1976. 471. és SZIGETI GYÖRGY 1974. 144. 265