A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1988-1. (Szeged, 1989)

Néprajz - Nagy Vera: A szentesi takácsmesterség

Tihanyi Imréné staíirungjában már csak 2 sütőabrosz és 6 szakajtóruha szerepelt. Ezeket a 20-as években piacon vették. Sipos Bélánét sem stafirozták ki vászonneműekbol, 1941-ben nászajándékba kapott egy sütőabroszt. Az anyjától örökölt szakajtóruhákat tésztaszárításra használja. Szintén ebben az évben ment férjhez Kovács Szilveszterné, aki édesanyjától örökölt szőtteseket. Maga is szövetett derékaljakat, zsákokat Tajnai János takáccsal, a nagyapja által termesztett és feldolgozott kenderből. Ezek az adatok megvilágítják a hagyományos vászonnemű kiszorulását a használatból, de azért is fontosak, mert segítséget nyújtanak a gyűjtött, fotózott textilek datálásában. Évszámos szőttesekkel a legritkább esetben lehet találkozni. A vászonneműek általában anyáról leányra öröklődtek, így ha a családban maradtak, körülbelül meg lehet határozni a készítés idejét. Mivel a lányok kapták férjhezmenetelük idején, így ennek évszáma némi támpontot ad koruk meghatározásához. Ez nem minden esetben tekinthető pontos adatnak. A kelengye készítését már évekkel előbb elkezdték: megszövették a vásznat, a szükséges homikat megvarrták, monogramot varrtak bele. Ahol az asszonyok rendszeresen termesztettek kendert és fel is dolgozták, ott természetesen a házasságkötésük után is szövettek, máshol piaci, vásári beszerzés során pótolták a tönkrement textileket. A megkímélt darabokat a lányok örökölték, noha valamikor az anyjuknak készült, sokszor belevarrták saját monogramjukat. Még nehezebb a dolgunk, ha olyan darabokkal találkozunk, amelyekre vonatkozóan semmiféle adat nem áll rendelkezésünkre. Ez esetben csak az alapanyag és a díszítés nyújt csekély támpontot a készítés idejének meghatározásához. Hagyományos vászonneműek utoljára az ötvenes években készültek. Közvetlenül a felszabadulás után nem volt alapanyag, később kiutalásra lehetett kapni pamut- és lenfonalat. Az említett termékeken kívül abból készültek még abroszok, konyharuhák (edénytörlők, pohárruhák), 140 és 160 cm széles lepedők pamut és len keverékből. Négy nyüsttel, sávoly kötéssel szőtték durvább kenderfonálból a zsákszövetet. Huszka Ferencné termékei között szerepelt a sajtruha, melyet pamutból, ritkára szőtt. Főképp juhászok vásárolták sajtkészítéshez. Ugyancsak az 50-es évekig készültek derékaljak, tiszta pamutból, sávoly kötéssel. Szövése nehéz munka volt, mert nagyon össze kellett verni az anyagot, hogy szorosan álljanak a szálak, a toll ne bújjon át rajta. A hagyományos takácstermékek közül mai napig a rongypokróc maradt meg, de míg manapság padlóra terítve szőnyegként használják, addig a földes parasztszobákban ezek padkatakarók, ágytakarók voltak. Ezen kívül a szentesi takácsok kézimunkaanyagot szőttek, ami már újabb igény. Ma Busa László gépi szövőszéken készíti. Külön említem azokat az anyagokat, amelyeket viseletre szántak. Házi- vagy takácsszőttes lehetett a múlt századi szentesi viselet több alsóruhája, melyeket Sima László említ : a férfiak inge, gatyája, az „előkelőbb asszonyok" hosszú inge, és a „közönséges asszonyok" ingválla, pendele.

52 Századunkra ennek emléke is alig maradt. Népszerű volt viszont még századunk közepén is a tiszta pamut takácszefir. Amelyik takácsnak volt gépi szövőszéke, azon készítette, mint például Katona Lajos. Szőtték fehérben és színesben egyaránt. 30—40 méterével rendelték ágyneműk, férfiingek varrásához. Erősebben sodrott pamutból szőtték a munkásruhának való cajg anyagot. Láncfonala fehér, a beverő fekete, vagy pedig össze volt cérnázva a fehér és a fekete, így adott szürkés hatású mákos mintát. 52 Sima László 1914. 390—391. 195