A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1988-1. (Szeged, 1989)

Művészettörténet - Szuromi Pál: Ősök és rokonok. Tóth Menyhért portréiról

Hogy mennyire így van ez: erről pontosan az alkotó legegységesebbnek látszó fejsorozata tanúskodhat a legbeszédesebben. Ezek a müvek is az ötvenes évek terméséhez tartoznak, amelyeken különféle „Nagyarcú", „Kerekarcú", „Bibircsókos", „Gombaszemű" és „Groteszk" alakokat láthatunk. Nincs módom itt e sokrétű képanyag részletesebb elemzésére : csupán egy-egy átfogóbb és konkrétabb jellegzetességükre utalnék. Először is arra, hogy ebben a közegben úgyszólván kizárólagossá válik az organikus, elvont formatartalmak használata, a velük együtt a dekoratív és expresszív előadás kerül előtérbe. Nem is szólva az ironikus, groteszk, állatias vonások gyakori jelenlétéről. Igaza van tehát Bánszky Pál kismonográfiájának, amikor éppen e fejsorozatban jelöli meg azt a fordulatot, ahonnan kezdve egyre érettebbé, szintetikusabbá válik az alkotó munkássága. Engem viszont egy egyszerűbb kérdés foglalkoztat. Hogyan van az, hogy a korábban oldott, vékony festékrétegekkel dolgozó művész ebben a képsorozatában egyszeriben rátalál a vaskosabb, pasztózusabb előadásmódra? S ezzel miféle tartalmi, szellemi távlatot nyernek e portrék? Nincsenek direkt, egyértelmű válaszaim. Már csak azért sem, mert Tóth Menyhért fakturális felfogása egyazon időszakon belül is különféle. Míg az önarcképnek megfelelő Parasztfejet egyféle organikus ritmusú, vonalkás és könnyed előadás jellemzi, addig a vele egyidős Férfifejen már tobzódnak a festékanyagok (1955 k.). Méghozzá a színpompában ragyogó, kontrasztos tónusok. Ez pedig fontos mozzanat. Látható ugyanis : az ötvenes esztendőkben és a hatvanas évek elején általában feltűnően színessé válik az alkotó palettája. Festőileg most realizálódik az az eszméje, hogy minden ember „...magában hordozza... az izzásnak a képességét...". Ami anynyit tesz : ebben a művészetben igazában csak most vetődik fel elementárisabb erővel a színek problematikája. Mit lehet egyáltalán rájuk bízni? Csupán a hangulatot, netán többet is ennél? Tóth Menyhért természetesen az utóbbi irányban vizsgálódik. Jól mutatja ezt a Férfifej megoldása, ahol az alkotó újra visszatért a korábbi Önarckép merész, feszített közeinézetéhez. Ezzel az aprócska szemek és a mosolygósan groteszk, hullámvonalas orr- és szájrészek egyedisége és konkrétsága óhatatlanul megnövekedett. Ámde itt lép be a gyűrűző, fényittas szivárványszínek különös hatása. Hiszen a vaskos, már-már plasztikus festékkezelés egyféle vulkanikus, anyagi és természeti képzetü dinamikát kölcsönöz a látványnak, ám az intenzív szín- és fényeffektusokkal valami légiesebb, szellemibb sugallat is megjelenik a felületen. Képletesen szólva : mintha Nemes-Lamperth festői drasztikussága és Egry József fény misztikája ötvöződne ezen az alkotáson. Némileg oldottabb, közvetlenebb fogalmazású az ötvenes évek végén született Ősöm című olajfestmény. Szokványosabb, levegősebb képkivágás, egyszerű homloknézet. Mégis az alábbi portré tipológiai és festői kérdései folytatódnak ezen az érdekes, jelentős művön is. Nem újdonság, hogy csodálkozó, riadt, apró „madárszemekkel" tekint ránk ez a bajuszos, hullámzó hajú férfiú. És az sem meglepő: ezúttal is az autonóm módon kezelt, eleven színkontrasztok uralják a képteret. E dekorativitás ellenben szorosan összefonódik a mű tartalmi sugallataival. Mindenekelőtt a vöröses, bíboros szájformával, ami a parányi gombszemek és a fehéres, kékes környezet viszonylatában még inkább hangsúlyt kap. Ilyenformán egy vegetatív, ösztönös karakterű lénnyel szembesülünk. Ha viszont feljebb tekintünk, akkor észrevehetjük, hogy a homlokrész környékén megszaporodnak a kékes foltok. SŐt az arcvonal tengelyében, pont a figura haja alatt egy egészen szabályos félkörös formula látható. Mint valami faji és égi jel. Aki netán kételkedik e jelképi mozzanatban, annak érdemes megtekinteni egy másik portrét, amely a mostani műnél valamivel előbb keletkezett. A Hindu nőről van szó, egyúttal a kozmikus jelek szerepéről. Az Ősöm kompozíciója mindenesetre 479