A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1988-1. (Szeged, 1989)

Néprajz - Nagy Vera: A szentesi takácsmesterség

nálatból. Ifjabb Busa László szerint Ők kenderből nem dolgoztak, csak pamutból, ritkábban lenből. Huszka Ferencné műhelyében is első helyen állt a pamut az alapanyagok között, azt követte a len. Kenderből csak az 1920-—30-as években szőttek zsákokat. A damasztok alapanyaga a pamut és len volt, vagy pedig fényezett pamut és műselyem. Péteri János elmondása szerint a takácsok maguk fehérítették a kender, len és pamutfonalat is. Erre kétféle eljárást ismertek. A régebbi módszer szerint a kender és lenfonalat zsírszódás vízbe áztatták, majd üstben kifőzték. Amikor kész volt, az egész üstöt levették, kicsavarták a fonalat a vízből. A fölmelegedett üstházba vizes zsákvásznat terítettek, a nedves fonalat abba tették egy éjszakára, ahol saját gőzében kifehéredett. A következő nap tiszta vízben kimosták. Az újabb módszer szerint klórlúggal fehérítették. Ez kevésbé volt munkás, gyorsabban ment, pamuthoz is használhatták. A közönség azonban jobban szerette a régi módszert, mert a klór sokat rongált a növényi rostokon. Vásárlás előtt sokan megszagolták az árut, hogy mivel fehérítették. Vranáné a régi módon fehérített mindvégig. Az elkészült vászonnemű utókezelése mángorlással történt. A kender, de különösen a lennel átszőtt árut mángorolták szövés után, a pamutot nem. „A lenáru, ahogy megmángorlódott, szép fényt, habos moaré felületet kapott" — mondta Péteri János. A mángorlás nem helyben történt, hanem végekben vitték el az árut Kiskunfélegyházára, Yelicsek Jenő kékfestőhöz, aki bérben végezte el a mángorlást. A nagyméretű ládamángorló ugyanis nagy helyet foglalt egy-egy műhelyben, nem lett volna gazdaságos beszerezni. Felszerelés A takács műhelyek legfontosabb eszközei a különböző szélességű kéziszövőszékek voltak. Kis műhelyekben csak ezeken dolgoztak. A Vrana-műhelyben ezek mellett négy damasztszövőszék is állott: 70, 80, 110, 140 cm szélességű damaszt szövésére alkalmas. Míg itt már a felszabadulás előtt volt mechanikai műhely is, addig a kisműhelyekbe csak az 1950-es, 60-as években tudtak gépeket beszerezni. Katona Lajos 1958-ban vett mechanikai szövőgépet, amelyen egy napi munkával 25—30 métert lehetett szőni, míg a kéziszövőszéken 10—12 métert. Busa László műhelyébe a 60-as évek végén kerültek mechanikus gépek. Az egyszerű takácsszövőszékek 2, 4 vagy 6 lábítóval illetve nyüsttel működtek. Az egyszerű vászon szövéséhez két nyüst elegendő, a csíkozáshoz már négy nyüst szükséges, mintázáshoz pedig hat, ahol két nyüst hosszított szemű, amely a csoportosan befűzött szálak segítségével tette lehetővé a mintázást. A vetülék beszövése kézivetélővel történt, ebbe helyezték a csévél a rátekert fonállal. A cséve nádból, esztergált fából vagy papírból készült. A század elején szerelték fel a takácsszövőszékek egy részét gyorsvetélővel vagy kerekesvetélővoi. Ez a kerekeken gördülő vetélő a bordaládán elhelyezett fiókokba szaladt be, mozgatására pedig az ún. snell madzag szolgált. A fonál csévére tekerésére a hagyományos, kerekes, négy lábon álló csévéüőt használták, a matringos fonál legombolyításához pedig az állványos gombolyítót. Erről a fonál a tárcsaorsókra került vagy felcsévélték vetüléknek. A tárcsaorsókat orsótartó állványra vagy régebbi nevén spulnitartó állványra tették, s fölvetéskor a fonalat erről vezették le és fűzték be a felvetőlapockába, ami megadta a fonalak sorrendjét. Innen hozták a fonalat a nagyméretű felvetőállványra. A fonalat ahányszor körbeforgatták az állványon, az adta a hosszát, ahányszor le- és fölhaladtak vele, az adta a szélességét a készülő vá191