A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1987-1. (Szeged, 1988)

Irodalomtörténet - Lengyel András: Egy későliberális ideológiakritikus. Vázlat Gáspár Zoltánról

itt, Szegeden ezideig meglehetősen csendben vannak. Az országban azonban nagyon elharapózott a járvány. S most derül ki, hogy a jobboldali gátak milyen istenigazában megbízhatatlanok." Máginkább velük rokonította a lehetőségek fölmérése: „A Darányi-szabású NEP-többség — írta ugyané levelében — nem akar nyilas fasizmust, viszont kénytelen lesz rá, ha tényleg kénytelen lesz titkos választást csinálni. Ma, hidd el, ez a helyzet, hogy az ember örülhet, hogy minél több »korrektivummal« csinálnak választójogot, mert akkor legalább nem lesz szükségük nyilas tömegmozgalmakra. Szóval a »Gömbös-féle félgattyaszárú magyar nácizmus« helyett a »Bethlen-féle dzsentri-polgár szövetség diktatúrája«, hogy magamat idézzem. [...] Nyomorult alternatíva egy baloldalinak, de mit tegyünk?" Ez már kétségkívül az urbánus „értékvédelem" defenzív alternatívája. S ugyancsak a Szép Szó köréhez közelítette Németh Lászlóval kapcsolatos — alapvetően elutasító — álláspontja is : „Németh László tüneményes és szuggesztív író — írta 1937. jan. 30-án —, de a hatása csak pontosan addig tart, míg az ember leér a lépcsőn a kultúrpalota öreg oroszlánjai között. Mindenben tökéletesen igaza van s mégis az egész művet [a Tanút — L. A.] és embert el kell utasítanunk." S Németh elutasításánál, ha lehet, még jellemzőbb az, ahogy eljutott ehhez az elutasításhoz : „egész tanulságos esszét lehetne írni Németh Lászlóról, de most hagyjuk, nincs szükség értelmi tisztázódásra ott, ahol idegpályákon bujkáló rezzenésekből is kialakul egy biztos magatartás.,"

75 Itt már kétségtelen, a „demokratának" ez a negatívnak érzett jelenségekkel szembeni ösztönszerű kritikája, mely egyfelől az ellenfél meghatározottságainak föltáratlanul hagyásával, másfelől lendületes támadókedvvel járt együtt, már a Szép Szó s az Esti Kurir cikkíróját, a militáns későliberálist mutatja. Hogy attitűdje mennyire más volt mint a kollégium többségéé, írásainak a Reitzer Béláéval való összevetése mutatja meg. Reitzer ugyanis, jóllehet messze állt tőle mindenfajta parasztromantika, fajmítosz stb., s ugyancsak meggyőződött „demokrata" volt, a falukutatást „belülről" bírálta. Esszéiben a falukutatók magasabb elméleti szintre jutását igyekezett elősegíteni — a mozgalom pozitív tendenciáit igyekezett fölerősíteni, mert világosan látta a parasztság elesettségét s az ezen való változtatás égető szükségességét. Gáspár ellenkezőleg járt el; ő a szellemi élet negatív (vagy negatívnak tartott) tüneteit bírálta, ezek logikai ideológiakritikáját látta feladatának. Cikkei témaválasztása, stílusa, problémakezelése egyfajta ironikus elidegenítés szolgálatában állt. Jellemző példa erre szinte valamennyi 1936—37-ben megjelent cikke. A Századunk 1936 áprilisi számában közölt A kerek asztal a fegyverhasználatról például ironikus stílusimitációk sora. Ironikus „kritika" a Hogyan látom az Etióp kérdést с írása is (Századunk, 1936. szept.—okt., 334—339.) De jelenségkritika — a jelenség meghatározottságainak föltárása nélkül — a Mit tanulhatunk a fiatal magyarságtól? is. (Századunk, 1937. 2. sz. 76—80.) A Népszövetségi közjáték (Szép Szó, 1936 május), mely ugyancsak a háborús veszély ellen íródott, ironizáló tünetkritika — egy-egy elbujtatott alapelv deklarálásával. E tünetkritikáiban természetesen lényegében igaza is volt; a háborús veszélyre, a fasizmus előretörésére való figyelmeztetés jogos volt. A meghatározottságok láncolatának föltárása, a kibontakozás lehetőségének keresése azonban hidegen hagyta, s ez már olyan jellemzője kezdeti publicisztikájának, amely a defenzív—militáns későliberalizmushoz kapcsolta. Gáspár Zoltán — Buday Györgyhöz, 1937. jan. 30. 443