A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1987-1. (Szeged, 1988)

Irodalomtörténet - Lengyel András: Egy későliberális ideológiakritikus. Vázlat Gáspár Zoltánról

ban azonban jórészt, bárha öntudatlanul, csak nekrológusának, Máté Ivánnak szavai csengenek vissza, aki szerint „sohasem volt annyira elfogult, hogy bármikor is megfeledkezett volna a legpontosabb definiálásról, ha valamit írt. Szinte mániákusan ragaszkodott a pontossághoz, a fogalmakat tisztázó szabatossághoz."

8 A racionalista publicista eme képe, mely a róla szóló, őt méltató írásoknak azóta is központi vonása, csak a legutóbbi időkben tágul. E Fehér Pál már nemcsak a „méltatlanul elfelejtettek" egyikeként emlegeti, de úgy látja: „A magyar történeti publicisztika egyik mestere volt, erről — egyebek között — Húsz év története című könyve tanúskodik, melyet e műfaj mai, új virágzása idején illene számon tartanunk."

9 Huszár Tibor pedig ideológiatörténeti vázlataiban egyenesen a korszak egyik legszínvonalasabb neoliberális ideológusaként emlegeti, s kifejezetten sajnálja, hogy keveset tudunk róla.

10 A volt barát s harcostárs Fejtő Ferenc, ha lehet, még ennél is továbbmegy; Ő Bibó Istvánhoz hasonlítja s írásai kiadását szorgalmazza.

11 E. Fehér Páltól Fejtő Ferencig tehát létrejött egy konszenzus, amely Gáspár újrafölfedezését sürgeti s értékét tudatosítja. Ezt tudva, óhatatlanul fölvetődik a kérdés: miért hát akkor, hogy a bejelentett igényt nem követte, s nem követi még ma sem egy alapos föltáró munka? Az okok, úgy tetszik, Gáspáron messze túlmutatnak; összetevőit, mint annyi más esetben, csak sejteni lehet. Valószínű, hogy a viszonylagos elfelejtettségben része van személyi, irányzati elfogultságoknak, sot esetlegességeknek is. A legfőbb oka azonban alighanem az, hogy Gáspár ideológusi működésének fölmérése elképzelhetetlen a neoliberalizmus (vagy más terminológiával : kásŐliberalizmus) eszmetörténeti földolgozása nélkül. Mind tevékenysége valóságos irányának, mind karakterizáló belső ellentmondásainak rekonstruálása enélkül lehetetlen, vagy legalábbis roppant nehéz s bizonytalan. Márpedig történetírásunk e téren mindmáig keveset tett, legföljebb az első lépésekre került sor. A korszak kutatói ugyan jól tudják, hogy a harmincas évek ideológiai mezőnyében, ha háttérbe szorulva, gyenge pozíciókban is, de föltétlenül jelen volt valamiféle liberalizmus. E sajátos — „korspecifikus" — liberalizmus pontos meghatározása és rekonstrukciója azonban nem könnyű, voltaképpen még adekvát elnevezése is kérdéses. Egyik jellegzetes képviselője, Ignotus Pál annak idején „megreformált liberalizmusról" beszélt

12

, de ezt az önmeghatározást az utókor túlzottan egyedi jellegűnek tekintette, s nem fogadta el. S a kutatók más, mégoly pragmatikus közmegegyezésre sem jutottak. Van, aki neoliberalizmusról, van, aki újliberalizmusról, van, aki liberális-demokratikus irányról beszél, s mint elnevezés, a későliberalizmus is számbaveheto.

13 De valójában még az is kérdéses, egyetlen liberalizmusról kell-e beszélnünk, vagy helyesebb liberalizmusokról szólni. S vitakérdés lehet az is : mi e késő (vagy neo-) liberalizmus viszonya az urbánussághoz, ehhez az oly sokszor emlegetett, de oly kevéssé definiált jelenségkörhöz? Egyáltalán : Gáspár Zoltán ideológusi működése milyen kategóriák segítségével, hogyan írható le hitelesen? A liberalizmus történetének hiteles földolgozása, sajnos, csak hosszabb folyamat eredménye lehet. E tanulmány — Gáspár Zoltán lévén a tárgya, de terjedelme miatt is — nem helyettesítheti a későliberalizmus történetének átfogó földolgozását, s bi8 Máté Iván, 1945.47. 9 E. Fehér Pál, 1983. 10 Huszár Tibor, 1984. 294., valamint szíves közlése. 11 Huszár Tibor, 1983.47—48. 12 Vö. Ignotus Pál: A liberalizmus házi reformja. Szép Szó, 1936.

1. köt. 3. sz. 259—264. 13 Vö. Huszár, 1983,1984. 428