A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1987-1. (Szeged, 1988)

Történelem - Zombori István: Az orgonakészítő Kováts István (1797–1843) önéletírása

kapitalista dinasztia-alakítás, az ipari és kereskedelmi (esetleg banktőke) komolyabb összekapcsolódása. Hogy a szegedi családok rendszerint beérték egy-egy iparág szűk kereteivel, sokszor a manufakturális szinttel, hogy látványos politikai karrier alig kapcsolódott az anyagi bázishoz. Választ kell adni arra is, miért kisszerűbb, vidékiesebb, provinciálisabb ez a polgárság, mint a hasonló idó'szak pesti polgársága. Csak a nagyságrend nem magyarázza ezt : hiszen Pest mögött Szeged a második legnagyobb város a XIX. század második felében, földrajzi helyzete előnyös. Jelentős kereskedelmi, pénzügyi központ, Magyarország belseje és a Délvidék között komoly vasúti és vízi közlekedési csomópont. Nyelvi akadály sem volt, hiszen a kor polgárai jól tudtak németül, sokan szerbül és szlovákul. Szegeden jelentó's erőt képviselt a zsidó polgárság is. Mindezeket előrebocsátva tekintjük át Kováts István működését. Kováts István apja, Ferenc, ötgyermekes kecskeméti család legkisebb gyermeke. Legidősebb bátyja asztalos volt, és Ferenc nála tanulta ugyanezen mesterség fortélyait. Ezután felkerekedett, Csongrádra költözött és megnősült. Egy gazdaember lányát vette feleségül, akitől 3 gyermeke született, közülük a legkisebb volt az általunk vizsgált István. Mivel az apa 1810-ben meghalt, a gyerekek sorsát gyámjuk irányította. A legidősebb gyermek, Anna, földműveshez ment feleségül, János a magyarszűcs mesterséget tanulta ki, és elköltözött Nagykunszentmártonba. Istvánt 1811-ben egy csongrádi asztalosmesterhez adták, hogy atyja mesterségét követve, becsületes iparosnak tanuljon. Rendben le is töltötte a három évet, 1814-ben szabadult fel és a kor szokása szerint vándorútra indult. Nem tudjuk pontosan, merre járt az első két esztendőben, de az bizonyos, hogy 1816-ban Triesztben volt. Ott ismerte és kedvelte meg az orgonakészítés folyamatát, amit szeretett volna kitanulni. Ezért tovább vándorolt és az ausztriai Krajna híres városában, Laibachban, megállapodott egymesterrel,ésnégy évig tanulta az orgonakészítést. Ennek leteltével még két és fél évet töltött vándorlással, tovább gyarapítva ismereteit a híres német városok orgonakészítő mestereinél. 1823 augusztusában, csaknem 10 évi távollét után, tért vissza Csongrád városába és ott azonnal megkezdte orgonakészítő mesterségét gyakorolni. Egy év múlva, 1824-ben megházasodott, szarvasi lányt vett feleségül, akitől 17 év alatt kilenc gyermeke született. Az első két gyerek meghalt, de a többi hét (4 fiú, 3 lány) szépen felnőtt.

4 Az üzlet élénkülése folytán 1826-ban Hódmezővásárhelyre, majd a következő évben Szegedre költözött. Itt épített házat a mai Bokor utcában (akkor Gyalogköz), közel az Április 4. útja elődjéül szolgált Ingyen utcához

5 (1827—28-ban). Ekkor már az országban másfelé is elterjedt szakmai hozzáértésének híre. Előbb a Hazai Tudósító adott hírt kiváló hódmezővásárhelyi orgonájáról 1827-ben,

6 majd a Pest—Budán kiadott német nyelvű újság 1828 nyarán. „Azok között a magyar hazafiak között, akiknek tehetsége és szorgalma szívüggyé teszi, hogy művészetük és ügybuzgóságuk által hasznára legyenek a hazának és neki dicsőséget szerezzenek, a csongrádi születésű Kováts István úr megérdemli, hogy igen nagy dicsérettel említsék, és hogy neve mindenütt ismert legyen." Ezek után részletesen ismertetik szakmai hozzáértését és lelkiismeretességét, majd a bizalmat fokozandó, így fejezik be a tudósítást: 4 Életére vonatkozó adataink legnagyobb részét saját önéletrajzából merítettük. Ez az igen értékes dokumentum sok más — a Kováts—Kovács családra vonatkozó — anyaggal együtt 1986-ban, dédunokája, Kovács Béla ajándékaként került a múzeum történeti gyűjteményébe, amiért ezúton is köszönetet mondunk. Az adatok másik részét Szigeti Kilián könyvéből vettük. (Az ő jegyzetei nyomán sikerült az eredeti kéziratra is rábukkanni.) A családi dokumentumok és a Szigeti Kilián felkutatta levéltári anyagok xerox másolatai egyaránt föllelhetők a múzeumi anyagban. 5 Szigeti Kilián 1982.: p. 50. 6 Uo. p. 51. 1827. II. szám. 395. hasáb. 272