A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1986-1. (Szeged, 1986)

Néprajz - Fodor Ferenc: A napraforgó termesztése, felhasználása és az olajsutulás Csólyospáloson

tettek benne, ha sokáig kint maradt. Az őszi esőzések sem váltak hasznára, mert a tányér tetején megállt a víz, s így az könnyen rothadásnak indult. Általában a kocsiszínbe, vagy a pajtába dobálták be. El kellett keríteni, mert ha mindjárt nem verték ki, akkor a tyúkok és a disznók összepocskolták volna. Könnyen rátaláltak, mert messziró'l megérezték az illatát. Ahol kevesebb volt, ott a család maga verte ki esténként, miután elvégezkődtek. A ricaverés eszköze egy 50—70 cm-es bot volt. Erre a legalkalmasabb volt a már kidobott szekér kerekének a küllője, vagy az akácfasusnyók között kerestek megfelelő' hajtást, abból vágták. Manapság általában az elkopott seprö nyelét vágják el. A ricafejet az egyik kézben tartva ütötték a verővel. A fej mag felöli részét ütötték — addig, amíg ki nem pattogott a mag a bugából. A buga széléből pattogott ki a legnehezebben. Ide nagyobbakat kellett ütni. Ha valaki elhibázta az ütést, könnyen saját kezére vágott. A silányabb fejekből nehezebben pörgött ki a mag, ezt kézzel dörgölték ki. Tehetősebb gazdáknál a rica is több volt. Ilyenkor a gazda ricabáht csinált. Meghívta a részeseket és a környék fiataljait. Szívesen mentek, jó alkalom volt ez az ismerkedésre. Általában a gazdasszony fontos kalácsot vagy krumplis pogácsát sütött, és ezt korábban állani eltett kadar szőlővel tálalta. A pincében forrt a murci, amit sűrűn-sűrűn kóstolgattak az emberek. Később előkerült a citera és nótázni kezdtek, de úgy, hogy közben a kezük is járt. Ha elfáradt a csukló, akkor pihenésképpen táncoltak is. A legények szívesen birokra keltek a ricabugán. Jó puha volt, nem ütötték meg magukat. Éjfél, egy óráig tartott a ricabál. A legények édesörömest kísérték haza a lányokat, aki a sötétben „féltek" egyedül hazamenni. Sok ismeretség a ricabálban kezdődött, amelyből később házasság lett. Nagyobb helyeken, mulatósabb gazdáknál olykor-olykor zenekar is volt. A gazda titokban (hogy az asszony meg ne tudja) megüzente a muzsikásoknak, hogy mikor lesz a ricabál. Ők már tudták a kötelességüket. Este tíz óra körül beállítottak, néha másnap reggelig is mulattak. A zenészeknek ilyenkor nem fizettek. A kivert ricát ezután zsákokba szedték. Akinek volt szeleló'rostája, az kiszelelte, akinek nem, az megvárta, míg jó erős szél fúj, és ilyenkor a földön lévő edénybe merte át a magot. A tiszta ricát ezután fölöntözték a padlásra száradni. Ha nagy hely volt, akkor vékonyan terítették ki, de ha vastagabban kellett önteni, akkor utána kavargatni kellett, mert az alja megpenészedett volna. Legjobb volt ki s gereblye vei forgatni. Télen a lerniben (sütőben) pirították a tökmaggal együtt, s esténként jóízűen törögettek, jó csúszott rá a bor is. A bugát megszárították és feltüzelték, vagy a teheneknek adták. Nem nagyon szerették, mert már ekkor mögöregödött, és a belseje is hamar rothadásnak indult. Legnagyobb része a trágyadombra került. A kintmaradt ricaszárat még az Őszön kiásták. Előfordult az is, hogy ez tavaszra maradt. Ilyenkor kézzel is ki lehetett szedni, mert a tuskója elrothadt. Ásásnál a szárat a földben 4—5 cm-re a tövétől körbeszurkálták és így vették ki. Ferdén kellett szúrni, hogy a földben az aljánál a négy szúrás találkozzon. Á tövét azután odaverték а földhöz, vagy az ásó nyeléhez és a rajta maradt föld lehullott. Rakásokba rakták. Általában fűzfa, vagy szalmakötéllel kötötték össze két helyen is. Hasonlóan a kukoricaszárhoz, kúpokba állítgatták és onnan vitték be. Nem lehetett a földön hagyni, mert a szalmakötél elrothadt volna. A kukoricaszárral ellentétben ezt be lehetett rakni a kerítésen belülre is, mert semmilyen jószág nem szereti. Általában hátul a gallykazal mellé szokták összerakni. 73