A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1986-1. (Szeged, 1986)

Művészettörténet - †Szelesi Zoltán. Műgyűjtés Szegeden II.

mázású plasztikai munkák. így Medgyessy Ferenc ismert szobrainak (Súroló asszony, Pihenő lány, Anyaság) kerámia változatai, valamint Búza Barna (Éneklő lány), Kucs Béla (Vízbelépő) és Pátzay Pál (Kenyérszegő) sajátos mintázású szobor-alkotásai. A plasztikák és a festmények változatos megjelenítését még teljesebbé tették az olyan kiváló mesterek, mint Barcsay Jenő (Falurészlet), Bernáth Aurél (Festőnő), Szentiványi Lajos (Tihanyi hegyek), Szabó Vladimir (Tengerparton), Kurucz D. István (Tanya), Szabó Iván (Anya gyermekével) és Gorka Lívia (Madár) válogatott alkotásai. S végül mégegyszer a szegedi — sajnos azóta elhunyt — jeles festőink sorából : Dorogi Imre (Tehenek, Tanya ökrökkel), Erdélyi Mihály (Bárkák a kikötőben, Kék tó) és Vinkler László (Napraforgók, Oidipus) alkotásaikkal reprezentálták Tisza-parti városunk kortárs művészetét. Érdekességet kölcsönzött a tárlatnak egy értékes sumak-szonyeg és egy szépen összeállított XVIII—

XIX. századi fegyvergyűjtemény bemutatása. Nem hagyható említés nélkül a Szegedi Műgyűjtő Klub kiállításának fogadtatása, sikere, melyet nemcsak a tárlatok vendégkönyveinek kedvező bejegyzései igazolnak, de a széles nyilvánosság előtt a rendezvényeket egyértelműen méltató sajtókritikák is.

7 A szegedi és a Csongrád megyei újságok örömteljes kommentálásain kívül, a Magyar Nemzet 1972. július 30-i számában „Az elzárt szobák kincsei" cím alatt megjelent elismerő cikk többek között ezt írja : „...A Műbarátok Körének jogutóda," a Szegedi Műgyűjtők Klubja, ehhez hasonló nem is létezik sehol az országban. Móra a gyűjtők képeit, szobrait „az elzárt szobák kincsei"-nek nevezte. A Szegedi klub működésének legfőbb célja, hogy a féltve őrzött „holt értékek" — hacsak rövid időre is — elzárt kincsekből közkincsekké várjanak. Az ügy éltetőinek nem kevés buktatóval kellett megküzdeni. Nem volt elég a bemutatáshoz szükséges tárgyi feltételeket megteremteni, meg kellett küzdeni az emberekkel is. A visszahúzódó, a műalkotások közzétételére hajlandóságot nem mutató emberekkel. A fáradságos munka, a sok-sok rábeszélés nem volt hiábavaló. Az idei ünnepi hetek alkalmával dr. Pogány Ö. Gábor, a Nemzeti Galéria főigazgatója immár a műgyűjtők harmadik kiállítását nyithatta meg."

8 Érdemes szót ejtenünk a szegedi és a hozzá hasonló műgyűjtő-társulások egyik pozitívumáról, nevezetesen arról, hogy a klubtagok sok fontos kérdésben tájékoztatják egymást, mely főleg a kezdő gyűjtőknek nagyon hasznos az általuk megvásárolni kívánt műtárgyak eredetiségét és árbeli értékét illetően. A hazai műpiac két „látható" fóruma, a régi tárgyakat árusító Bizományi Áruház boltjai és árverései, valamint a mai modern műveket kínáló Képcsarnok szalonjai. Az ezeken kivüli un. „láthatatlan", a fővárosban működő zugpiacra „... főleg a régi műtárgyakkal való manipulálás jellemző és aggasztó, mert titkos csatornákon a műtárgy-csempészek kezére dolgozhat."

9 A Szegedi Műgyűjtő Klub közmegelégedést kiváltó rendezvényeinek idején —vagyis a hetvenes évek elején —már elmondhattuk, hogy helyi műgyűjtőkultúránkban tartalmi változás állott be. Az egykor elektikus, főleg kuriózumokra épülő gyűjteményeket ekkorra már több komoly, meghatározott jellegű kisebb-nagyobb (főleg a modern magyar művészet körébe sorolható) magánkollekció váltotta fel, melyek összességükben jól tükrözik a XX. századi hazai képző- és iparművészet tartalmi és stiláris alakulását. Lényegesen változott a műgyűjtés fogalma, mely gyakorlatilag szocializálódott. Az utóbbi évtizedekben rendszeresse vált, hogy a helyi 7 Műgyűjtők kincsei. Csongrád Megyei Hírlap (továbbiakban: Cs. M.H.) 1972. júl. 18.; Műgyűjtők kiállítása. Délm. 1972. júl. 18. 8 (

к—n): Az elzárt szobák kincsei. Magyar Nemzet, 1972. júl. 30. 8 Moj'zer M.: i. m. 14. 319