A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1986-1. (Szeged, 1986)

Néprajz - Nagy Vera: A mindszenti takácsmesterség

munkát vállaljanak. Csorba Pál vályogot vetett, Varga Ferenc kubikosnak ment, amikor a mesterség folytatásának nem kedveztek a körülmények. Nagy segítséget jelentettek a takácsoknak a család nőtagjai, akik részt vettek a felvetésben, csöveitek és árultak a piacon. A 20-as, 30-as években működó' takácsok közül sokan nem járták végig a mesterség elsajátításához szükséges „iskolát", ezek közül néhány megmaradt a mesterség háziiparszerű művelésénél, mások több éves gyakorlat után iparjogot kértek és kaptak (Csorba Pál, Jenéi Pál). Késó'bb ezt megszigorították, a 20-as években tanult Tóth Pálnak 1943-ban mestervisgát kellett tennie ahhoz, hogy tovább dolgozhasson. A ma élő takácsok közül Kurucz János és Varga Ferenc tanult takácsmesternél, mindkettő Csorba Pálnál kezdett a 20-as évek második felében. Ekkoriban itt négy inas és három segéd dolgozott, hét szövőszéken. Az inasok ott aludtak a mester házánál, s az ellátás fejében dolgoztak. Hajnali négykor keltek, öt órától este nyolcig tartott a munkaidő. Ez nemcsak szövésből állt, hanem kapáltak, udvart takarítottak, tehenet gondoztak. Szombaton kisöpörték, felmázolták azt a kamrát, ahol aludtak. Vasárnap nem szőttek, csak a jószágot látták el, majd templomba mentek, délután pedig néhány órára hazalátogathattak. Az inasnak a kemény munka mellett volt része verésben is. Varga Ferenc ezért bontotta fel szerződését Csorba Pállal. Az inas a mesterségbe való beletanulást a takácscsomó kötésével kezdte. Első nap reggeltől estig ezt csinálta. Ezután kb. két hétig a csévélést tanulta, majd beülhetett a szövőszékbe. Megtanulták a több embert igénylő felvetést, amit az inasok és a segédek együtt végeztek. Bár az ügyes inas már néhány hónap után tudott annyit, mint egy segéd, mégis legalább három évet le kellett töltenie, amíg segédvizsgát tehetett. A bizottság, amely eló'tt szőni kellett, az ipartestület elnökéből és két mesterből állt. Sikeres vizsga után segéddé nyilvánították, ami már az inasokkal szemben rangot jelentett. Kétéves segédi gyakorlat után pedig iparjogot kérhettek. A takácsok többségéről meg kell jegyezni, hogy ügyes kezű ezermesterek voltak, akik szerszámaikat maguk készítették. Korom János 1923-ban apjával együtt barkácsolta ma is működő szövőszékét, Varga Ferenc maga készítette sajátját 1936-ban, s később tovább is fejlesztette, hogy „automata" szövőszékén a munka termelékenyebb legyen. Míg a hagyományos szövőszéken — amelyet kézzel-lábbal működtettek — 45-ször szaladt át a csónak percenként, addig a gépesített, benzinmotorral, majd villanymotorral hajtott szövőszéken 115-ször. Lábító nem volt, csak kézzel kezelte. Varga Ferencet a többi takács is „nagy tudású embörnek" tartja, aki nemcsak a szövés szerszámait fejlesztette, hanem egyéb szerszámokat, például faesztergát, vasesztergát, sőt hegedűket is készített. Nyüstemelő szerkezete lyukkártyás rendszerű gép, amely a szövőszék tetejére szerelve emelgeti a nyüstöket a darázsfészkes és damaszt anyagok előállításánál. Ma már ezeket nem használja. Találmányai is jelzik, hogy a takácsok megpróbáltak versenyre kelni az olcsó, nagy tömegben gyártott ipari textiltermékekkel, de ez a törekvés tartós sikert nem hozott. Értékes adatokat szolgáltat a mesterség múltjának megismeréséhez az egyes mesterek életútjának bemutatása. Különösen figyelemre méltó Korom János önéletrajza, aki a szövés megtanulásának egy helyi, speciális módját írta le. Korom János 1908-ban született Mindszenten, a ludasi tanyavilágban. Apjának 5 kat. h. földje és hat gyereke volt, akik közül János a legfiatalabb. A kis föld kevés megélhetést nyújtott, így nyaranta eljárt aratáskor részesnek, máskor napszámosnak. A takácsmesterség elsajátítását — több más tanyai fiatallal együtt — egy módos 11 Párostörülköző: a törülközőt nem darabonként szövik a takácsok, hanem kettőt egyben, így is árusítják, s a vevő maga vágja középen ketté és szegi be használat előtt. 118