A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85-2. A népvándorláskor fiatal kutatóinak szentesi találkozóján elhangzott előadások. (Szeged, 1991)

Nagy Imre: Őstörténetünk néhány kérdése; szokatlan analógiák

dős területen - mint mondáik reánk hagyományozták - állandó vándorlások köze­pette, vízimadarak és apróvadak vadászatából éltek. 1750 körül már a róluk elnevezett Sheyenne-folyó 14 mentén éltek kör alaprajzú, félgömb alakú, gerendákból, vesszőkből épített, földréteggel borított földkunyhókban. Itt földművelést folytattak; kukoricát, babot, tököt termesztettek, és alkalmi bölényvadászattal egészítették ki étrendjüket. Ezekből a falvakból az egyre sűrűbbé váló krí és assziniboá támadások miatt kénysze­rültek tovább nyugat felé. 1760 körül egy nagylétszámú krí harci vállalkozás megtá­madta és teljesen felégette az egyik sájenn falut. Ezt követően elmenekültek erről a területről és 1780 tájáig a Missouri folyó nyugati partján, a Grand-folyó torkolatától északra és délre alakították ki falvaikat. Még itt is alapvetően földművelést folytattak, de a bölényvadászat szerepe egyre jelentősebb tényezővé válhatott életükben, hiszen 1804-ben, amikor Meriwether Lewis és William Clark az amerikai kormány megbízá­sából a Missouri folyón felfelé utazott (hogy megtalálja a Csendes-óceánhoz vezető utat), már nem talált ott egyetlen sájenn falut sem. A mandan falvakat meglátogató sájennektől viszont megtudták, hogy a nép - vagy annak legalábbis egyik csoportja 15 - a dél-dakotai Fekete Hegyektől kelet-délkeletre táborozik (lásd: 2. számú térké­pünk). Ekkor már „klasszikus" nomád bölényvadászok, akik tökéletes lovasnéppé vál­tak. 16 1830 táján innen is tovább vándoroltak. Egy részük délre vonult, a mai Colorado és Kansas államok határterületére, ők lettek a „déli sájennek", akiket 1874-ben kény­szerítettek Oklahoma állambeli rezervátumukba, míg a Powder- és Kis-Missouri fo­lyók környékén élő csoportok alkották a későbbi „északi sájenn" nép magját, akik 1887-ben kaptak rezervátumot a mai Montana állam területén. A rezervátumi életre kényszerítetten bölényvadász életmódjukat fel kellett adniuk, és az Indián Ügyek Hi­vatala, valamint az amerikai kormány földművelő, önmagukat ellátó indiánokat szere­tett volna formálni belőlük. Mondhatjuk, mindmáig sikertelenül. Az elmondottakból leszűrhető, hogy a sájennek történelmének ismert 200 évé­ben, 1680-tól 1880-ig három életformaváltás zajlott le és ezek közül csupán egy, az utolsó (bölényvadászból rezervátumi földműves) volt kényszerű és a legkevésbé sike­res. Valamikor 1680 és 1750 között végbement az a folyamat, amelynek eredménye­képpen a kóborló, erdővidéki vadászokból földművelést folytató, letelepült nép lett. Közel nyolcvan évük volt erre az átváltozásra, hogy 1760-1780 táján, erősebben kitéve a lovak és a hatalmas bölénycsordák csábításának, alig harminc év alatt felhagyjanak az intenzív földműveléssel és a Fekete Hegyek környékén nomád bölényvadászokká legyenek. Az igazság kedvéért hozzá kell tennünk, Moore egyértelműen kimutatta a sájenn törzsi csoportok vizsgálatával, hogy a két legfontosabb csoport, a dominánsan nem a központi algonkin nyelvek - más néven a Nagy Tavak környéki törzsek (meszkaqui, pottawatomi, kikkepu) - legészakibb ágávákEz a tény korábbi lakóhelyüket a Nagy Tavaktól délre, az Ohio-folyó kör­nyékén jelöli ki. Moore, John H. 1987. 82. lásd még Goddard, íves 1978. 68-80. 14 A folyót még 1850 táján is Sahiena-wozsupi-nak nevezték a nakoták. Ennek fordítása: „ahol a sá­jennek ültetnek (értsd: földet művelnek)". Grinnell (1923) 1.19. 15 Moore (1987) 53-87. 16 Megjegyzendő azonban, hogy itt, a Fekete Hegyek környékén még legalább 1830-ig egyes sájenn csoportok tavasszal kukoricát ültettek, hogy ősszel, a nyári bölényvadászatról visszatérve betakarítsák azt. Az 1870-es évek közepéig egy Kukorica Tánc, vagy Rí (arikara) szertartás nevű rítust is őriztek még. An­derson (1958): 57-63. • 541

Next

/
Thumbnails
Contents