A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85-2. A népvándorláskor fiatal kutatóinak szentesi találkozóján elhangzott előadások. (Szeged, 1991)

Nagy Imre: Őstörténetünk néhány kérdése; szokatlan analógiák

A rendelkezésünkre álló terjedelem nem teszi lehetővé, hogy minden törzsre kiterjedő szinopszisát adjuk ennek a folyamatnak. A vonatkozó szakirodalomban ezt megtalálják az érdeklődők.

5 Lényeges azonban annak ismerete, hogy ezen változások mozgatórugója a ló és a tűzfegyverek megjelenése volt. A mexikói spanyol településeken cserekereskedelem, vagy rablás útján szerzett lovak fokozatosan terjedtek észak felé, míg a tűzfegyverek fő szolgáltatói a síkság keleti és északi peremén az angol és francia prémkereskedelmi társaságok voltak. A ló elterjedési területének északi, illetve kelet-nyugati határvonala 1750 táján találkozott a tűzfegyverek kelet-nyugati, illetve déli terjedési vonalával. A Nagy Síkság keleti peremén élő törzsek lőfegyverek birtokában agresszíven benyomultak a síkságra, maguk előtt tolva más törzseket. A síkság északi feléről a törzsek dél felé vándoroltak, hogy közelebb kerüljenek a vadlovakban gazdag texasi, új-mexikói legelőkhöz. Az apacsi törzseket Új-Mexikóba és Arizónába szorították a Sziklás-hegységből a síkságra nyomuló jute és sosoni törzsek. Az egykori egységes keddó nyelvi övezetet pedig, a síkságra keletről benyomuló sziu nyelvcsalád törzsei, az oszédzsok, konzák, omahák szaggatják szét koncentrált keddó nyelvi szigetekre. Az északi síkságon a feketelábúak a Sziklás-hegységtől nyugatra űzik a sosonikat, kutenaikat, és „laposfejűeket", és visszaszorítják kelet felé a krí csoportokat. Az 1760-as években jelennek meg a Missouri-folyótól nyugatra az algonkin nyelvű sájenn indiánok első csoportjai, akik szinte a találkozás pillanatában szövetséget kötnek a már legalább ötven éve itt élő, szintén algonkin nyelvcsaládhoz tartozó arapahókkal, majd az 1800 után szintén keletről érkező lakotákkal - ismertebb nevükön a sziúkkal. E három törzs szövetsége 1810-1830 között a dél-dakotai Fekete Hegyek környékéről az Arkansas folyótól délre űzi a kajovákat és komancsikat, és a Yellowstone folyótól északra szorítja vissza a „hegyi varjú" és „folyami varjú" törzseket. 1850 tájára alakul ki az a helyzet, amelyet 1. számú térképünk jelöl. Nem szabad azonban ezt az állapotot sem hosszú életűnek gondolnunk. A polgárháború után megerősödő Amerikai Egyesült Államok fokozott érdeklődést tanúsít a korábban indián területnek minősített, Mississippitől nyugatra elterülő vidékek iránt, és egyre erőszakosabban szól bele az itt élő nomád bölényvadász, és letelepült, földművelő népek életébe. 1873 és 1888 között végleges területekre, un indián rezervátumokra kényszerítik az összes törzset, és ezzel lezárul egy rendkívül izgalmas migrációs folyamat. Ez, a durván 200 évnek tekinthető periódus szinte modellértékűén sűríti magába mindazokat a jelenségeket, amelyek nomád törzsi kultúrák konfrontációjakor felléphetnek. Találunk példát arra, amikor nyelvileg és genetikailag rokon népek (szkidi paunik, kontra, déli „fekete" paunik, avagy lakoták, kontra, assziniboák) harcolnak egymás ellen évtizedeken keresztül, de olyan kötődések is létrejönnek és fennmaradnak, amelyekben az érthetetlenségig különböző nyelvet beszélő népek lesznek szövetségesek (arapaho, sájenn, lakota, avagy az arikara, mandan, hidatsza szövetség) vagy alkotnak egyetlen népet (kajova és kajova-apacsi). Kijelenthetjük, az etnikai kép van annyira tarka és változatos, sőt alkalmanként forrásszegény, mint az eurázsiai sztyeppéken az 5-9. században. s

Hyde, George, 1959., Holder, Preston 1970., Taylor, Colin 1975., Nagy Imre é.n. (1985). 539 9