A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85-1. (Szeged, 1986)

Művészettörténet - Szuromi Pál: Dalol a tenger, dalol a múlt (Erdélyi Mihály művészetéről)

A külföldön készült munkákon is jelen volt már az értelmező, szimbolizáló fogalmazás, miként az is fölsejlett : valami átfogóbb „emberi színjáték" megragadására törekszik az alkotó. Ám csak most tudja hitelesebben, igényesebben megközelíteni ezt az elképzelést. Ha alaposabban megfigyeljük e müveket, észrevehetjük, hogy életszerű realitásuk ellenére is szubjektív töltésű, fantáziával átitatott alkotásokkal van dolgunk. A fehér emberek között minduntalan ott vannak a sötét bó'rű alakok, azután a tengerészek, s mindenütt helyet kap a férfi, nő kapcsolat gondolatköre, esetleg az anyaság képzete. Nem nehéz felfedezni itt az egyéni emlékek lecsapódását, a konkrétabb események inspirációját, s mindezek között az élet egyszerűbb, általánosabb jelenségeinek rögzítését. A műtörténet tanulsága szerint mindenesetre csak a gyermeki lelkületű, poétikus szívű művészek merték ilyen fesztelenül összeépíteni a szubjektív vallomást az objektívebb valóságmozzanatokkal, egyszersmind a profánabb jeleneteket az általánosabb érvényű gondolatokkal (pl. Henri Rousseau, Chagal). Ez a tematikai, gondolati felszabadultság azért nem kuszálja össze a kifejezés belső logikáját. Pedig úgyszólván a kötéltáncosok rizikóját vállalja a művész. Mert egyfelől most is ragaszkodik a figurák lélektani, cselekvő jellemzéséhez ; a groteszk, maszkszerű és bizarr vonások megmutatásához, másfelől viszont súlypontozott, dekoratív színkezelést alkalmaz. E kétféle törekvés mindazonáltal szerves, békés kapcsolatot talál a formaképzésben. Erdélyi nem túlozza el a részalakzatok jelentőségét, így aztán valami különös egyensúly teremtődik az epikusabb és a rusztikusabb, dekoratívabb felületkezelés között. Voltaképpen itt is a posztimpresszionizmus dinamikusabb, elevenebb festésmódját követi az alkotó, ám a játékosabb, groteszkebb láttatásmód és az elevenebb, dekoratívabb színhasználat az expresszionizmus felé közelíti e képeket. Mindemellett szerkezetben, komponálásban is roppant érdekesek ezek a művek. A hullámzó, kavargó embercsoportok láttán először valami életszerű spontaneitásra és dekomponáltságra gondolunk, majd rájövünk : tévedtünk. Erdélyi alkotásainak ugyanis egyebek között az ad különös értéket, hogy a figurális zsúfoltság, mozgalmasság látszata mögött is meg tudta tartani a szerkesztő elvű építkezés metodikáját. A festői tudatosság és naiv szemlélet ötvöződése mindenesetre ritkaságszámba megy a magyar festészetben. Nem is könnyű ezért konkrétabb analógiákat találni e művekhez. Ha például a nagyobb tömegek ábrázolását, egyben a fanyarkásabb, groteszkebb kifejezést vesszük alapul, akkor ismét Aba-Novák Vilmosra és Román Györgyre kell hivatkoznom. Az előbbi mester virtuózabb, plasztikusabb festészete azonban csak nagyon felszínesen kapcsolható Erdélyi rajzosabb, dekoratívabb világához. Talán Román György a legközelebbi rokon. Holott ezúttal is óriási szakadék tátong a morbidabb, félelmetesebb tartalmak és a szegedi festő vagabundos, naiv optimizmusa között, ennek ellenére az összetartó szálak is lényegesek. Román is a profi és a naiv művészet határmezsgyéjén mozog, ő is vaskosan, dekoratívan formálja képeit. S amit életmű kiállításáról megállapított a kritika, azt Erdélyiről is nyugodtan elmondhatnánk. Vagyis: „Úgy volt vizionárius, gyermeki és álmokból táplálkozó, hogy nem is emlékeztetett a programszerűen látnoki, elkötelezetten infantilis és manifesztáltan ideggyenge művészetre. De úgy volt földközeli, részletgazdag, látványhű, hogy csillagtávolságba került a realizmus szűkkeblű értelmezőitől. Röviden: a modernek nem tartották elég kifinomultnak, a tradíció védői nem tartották eléggé népszerűsíthetőnek".

9 Egy terjedelmesebb dolgozatban beszélni kellene még Erdélyi Mihály egyéb műveiről is, mindenekelőtt nagyméretű allegorikus, szimbolikus kompozícióiról. • P. Szűcs Julianna: Román György emlékkiállítása, Kritika. 1983. 5. sz. 37. 371