A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85-1. (Szeged, 1986)

Művészettörténet - Szuromi Pál: Dalol a tenger, dalol a múlt (Erdélyi Mihály művészetéről)

darabjával van dolgunk. Együtt van itt minden festői erény, ami a többi munkán inkább csak részletenként jelentkezett. A teres, levegős komponálás sem akadályozza meg a művészt, hogy egyféle zártabb, feszesebb szerkezetet adjon művének. Hiszen a változatos motívumok az átlós építkezés elveihez igazodnak, de igen differenciált, árnyalt formában. Látszólag a partszegélyt érezzük a képmező egyetlen erővonalának, aztán rájövünk: másféle, kötetlenebb ritmusok is léteznek. Ez az alkotás egyebek között éppen a leleményes, izgalmas komponálással válik emlékezetessé. A szerkezetesség és az oldottság, a festői könnyedség és a formai zártság mesteri szerveződését láthatjuk e képen, nem beszélve a sajátos feszültséget teremtő megemelt nézőszögről. Erdélyi Mihály tájfestészete mindenesetre szervesen beépül a két világháború közötti európai és magyar művészetbe. Közismert, hogy az impresszionizmusból induló felszabadultabb, frissebb színkezelésnek és a szerkezetesebb, feszesebb képépítésnek széles tábora van mindenfelé. Valószínű: bizonyos mértékig Erdélyire is hatással lehettek az impresszionista tájábrázolások. Főként a komponálás módszere, aztán a dinamikusabb felületkezelés emlékeztet a francia mesterekre, s itt mindenekelőtt Monet tengerparti témájú műveire gondolok. De az sincs kizárva, hogy a verbális részletek felhasználását is innen tanulta a művész. Elvégre Monet-nál és Sisleynél is előfordul, hogy rövidebb, hosszabb szövegrész szerepel a házakon vagy a csónakokon. Az impresszionista hatásnál azonban erőteljesebb nyomot hagyott az alkotó tájképein a Fauvok szemlélete. Bár Erdélyi nem megy el a keveretlen, tiszta színértékek kipróbálásáig: festői építkezése mégis a „képegész" eszméjét követi. Tehát a képfelület egészének kimutatását tartja fontosnak, nem pedig a részletekből összehozható igazságot. S ugyancsak a Vadak jellegzetes módszerére ismerhetünk a levegősebb, szerkezetesebb, kontúros megoldású előadásban. A magyar tájpiktúrában is megtalálhatók e formai, előadásbeli sajátosságok, Erdélyi képeinek mégis viszonylagos autonómiájuk van. A posztnagybányaiak általában oldottabban, átszellemültebben és líraibb hangvétellel festenek, mint a szegedi származású művész. Másfelé tekintve pedig súlyosabb, drámaibb tájlátomásokkal találkozhatunk. Jelen esetben viszont azt látjuk: valamiféle középúton halad az alkotó. Van benne valami a franciák könnyedségéből, életszeretetéből, sőt a racionális megfontoltság sem hiányzik belőle. Talán Vaszary János virtuóz munkásságával rokoníthatók valamelyest ezek a tájképek, ám itt is csak időleges összecsengésről beszélhetünk. A húszas évek végén Vaszary is sok-sok tengerparti témát dolgozott fel, s a müvek egynémelyike Erdélyi szemléletével analóg. Ha például összevetjük a Bárkák a kikötőben című alkotást a Vitorlások kompozíciójával, akkor az eltérő művészi vérmérséklet ellenére is kiderülhet az előadásbeli, szerkezeti hasonlóság. A tájképek után most már áttérhetünk a korai periódus figurális műveire. Valójában itt is csak ízelítőt kaphatunk a művész tevékenységéből, mert ezúttal is roppant kevés műalkotásra hagyatkozhatok. E szűkösségben viszont szerencsének mondható, hogy különféle tipológiájú alkotásokról van szó. Az 1933-ban készült Szirén című olajkép egy meglehetősen puritán szellemű, jelképes nőábrázolás, míg az ugyanezekben az években született Signora Flóra a bonyolultabb felépítésű, értelmező szellemű portrét képviseli. Amennyiben újra figyelembe vesszük a rajzi munkák tematikáját, másrészt a szegedi periódushoz kapcsolódó műveket, akkor nagyon valószínű: mindkét képtípus egy-egy sajátságos szemléleti tendencia tagjaként értelmezhető. Mint említettem: Erdélyinek elég sok portré- és aktvázlata van. A mostani alkotásokat azonban nem lehet közvetlenül visszavezetni a rajzi jegyzetekre. Hiszen a festmények kompozíciója feszesebb, sűrítettebb, miként ez a tájképek esetében is bebizonyosodott. A szirén nőalakját csupán derékig láttatja a művész, ám az aktból és a lómotívumból összeépülő átlós szerkezet jóformán kitölti az egész felületet. 359