A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85-1. (Szeged, 1986)

Művészettörténet - Szuromi Pál: Dalol a tenger, dalol a múlt (Erdélyi Mihály művészetéről)

DALOL A TENGER, DALOL A MÚLT (Erdélyi Mihály művészetéről) SZUROMI PÁL (Szeged, Móra Ferenc Múzeum) Nem könnyű pontosan megragadni egy-egy nemzet művészeti specifikumait. Hitelesen megfogalmazni, hogy egy adott művészi szféra miféle világszemléleti, esztétikai és formai sajátosságokkal rendelkezik. Hiszen mindenféle minősítés egyfajta viszonyrendszerre épül : e tekintetben pedig a szellemi kultúra meglehetősen bonyolult és ingoványos terület. Túl sok az átfedés, az alig megfogható mozzanat, így csínján kell bánni az általánosításokkal. És mégis, van-e alapvetőbb, érdekesebb kérdés: lényegében milyen is egy nemzet művészeti arculata? Nem csoda hát, hogy a kultúra történetében minduntalan felbukkannak a tipologizáló kísérletek. Gondoljunk csak az expresszionizmus szellemi apostolára, Wilhelm Worringerre, aki a déli, latin népek derűsebb, harmonikusabb művészetfelfogásával szembeállította a németek és és északiak irracionálisabb, romantikusabb, szubjektívebb valóságlátását. Természetesen a magyar művészetből sem hiányoznak a minősítések, az önmeghatározások. Modern festészetünk egészét például Kállai Ernő az „új romantika" fogalmával jellemzi.

1 A kiváló kritikus egyebek közt arra hivatkozik : hiába változatos és sokszínű ez a művészet, ám a legtöbb alkotás valamiféle érzelmi, hangulati megindulásból fakad. Jóllehet elég gyakran domináns helyet kapnak itt a reális látványok, mindezeket azonban lépten-nyomon átszövik az „...indulatok, álmok, révületek és látomások". Németh Lajos viszont már másképpen értékeli századunk hazai művészetét.

2 Ő nemcsak a formai, lélektani szempontokra apellál, hanem a sajátságos társadalmi, tartalmi mozzanatokat is figyelembe veszi. S ezen az alapon állítja : a magyar művészetnek mindenekelőtt a földközeliség a meghatározója, amely majd mindig telítve van aktuális társadalmi, emberi jelentésekkel. Nálunk csak ritkán lehetett önfeledten szárnyalni, éterikus esztétikai problémákkal foglalkozni: a hazai valóság többnyire magához kötötte az alkotókat is. Romantika? Földközeliség és tartalmi telítettség? Már első látásra is nyilvánvaló: mindkét minősítés jobbára reális adottságokra hivatkozik. Más kérdés, hogy e meghatározások között ilyenformán is felfedezhető a gondolati feszültség, a tartalmi ellentét. A földközeli szemléletnek ugyanis mi köze van a révületekhez, az álmokhoz, a látomásokhoz? Vagy általánosabban: a földi szükségszerűségek tárgyilagosabb világának mi dolga van az érzelmi, szellemi szabadságvággyal? Nos, a hétköznapi logika szerint jóformán semmi, de a művészeti valóság alapján annál több. Elég most csak Csontváry Kosztka, Gulácsy, majd Derkovits Gyula vagy Vajda és Ámos Imre festészetére utalni. Vagyis azt gondolom: teljesebb, pontosabb minősítést kapunk 1 Kortársak szemével. Kállai E. 1967. 268—269. Kállai E. 1981. 324—327. 2 Németh L. 1968. 7—8. 347