A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85-1. (Szeged, 1986)

Új- és legújabbkori történet - Tóth István: Adalékok a Békés megyei szlovákok anyanyelvi művelődéséhez (1919–1939)

nyert engedélyt, s ekkor 240 fő volt a taglétszám. Elnöke : Machan Mihály.

47 Az előadások színre vitelébe sokszor bekapcsolódott egy illegális egylet, a „Férfiak és ifjak egyesülete". Általában valamely egylet oltalma alatt. Pl. : Munkásegylet, Földműves Egylet — ahol még aktívan ápolták a szlovák kultúrát — jegyzi meg Bellér Béla egyik tanulmányában. Az illegális egyletről a helyi hatóságok tudtak, de tevékenységét nem gátolták. Az illegális egyletről eddig részletesebb adataink nincsenek. Hivatalos, engedély nélküli, szervezett egyletről van szó, melynek alapítói és szervezői egyben egy másik megalakult, engedéllyel bíró egylet tagjai. Éppen ezért igen nehéz megkülönböztetni, hogy az egyes programokat mely tagok indítványozták, s melyek kivitelezték. Összegezés Az előző fejezetekben leírtak alapján végül is valamelyest egységes képet kaphatunk a két világháború közötti anyanyelvi művelődés területeiről, megvalósulásáról. Bár a sajtótermékek olvasottságát megrendelők listája hiányában alig tudjuk körvonalazni. Mégis megállapíthatjuk, hogy a sajtótermékek kiadott példányszáma mindig elkelt. így arra következtethetünk, hogy a megrendelők és állandó vásárlóik körében szimpatikus, kedves olvasmányok voltak. Azonban előfordulhatott, hogy sokan a jobb hiányában ezekre a sajtótermékekre kényszerültek támaszkodni. Kétséget kizáróan elismerhetjük, hogy a Békés megyei szlovákság főbb centrumaiban, mint Békéscsabán és környékén, valamint Tótkomlóson és környékén az anyanyelv használatáért igen sokat tett a kultúrájához mindenáron ragaszkodó lakosság. Nem kívánt elszakadni az országtól. Szerintünk ez az álláspontjuk egyedüli helyes út volt számukra, még akkor is, ha ezt a lépést számonkérik tőlük néhány gyengén sikerült munkában. Nem akartak szándékosan a kormányzattal szembeszegülni — ami tudatos taktikázásra utal —, bár a hivatalos szervek intézkedése sokszor kiprovokálta belőlük. Minden tudatosság és rendszeresség ellenére túlzott elvárás lenne ezeket számonkérni tőlük. Végeredményben józan gondolkodó számára ezek valóban talaját vesztett igények, elvárások voltak már igen régóta. Inkább csendesen, felszín alatt, de nemzetiségét, kultúráját megtartva viselték sorsukat, melyet gyakorlatilag akaratuk ellenére kaptak. Ha nemzetiségüket tekintve nem is volt forradalmi szembeszegülés részükről az időközönként előforduló közigazgatási szervekkel törtörténő nézeteltérés, még nem jelentheti ez azt, hogy érzéketlenek az ilyen kérdések iránt. Nem is mondhatjuk, hogy azok voltak. Hiszen ha megnézzük a Viharsarok munkásmozgalmában való részvételüket, akkor minden ilyen vonatkozású kételyünk eloszlik. Csakhogy ebben a mozgalomban maguk sem a nemzetiségi hovatartozást emelték ki, hanem a szociális, gazdasági szempontú sorsközösséget. Az ebben való részvételükre a már említett jegyzetekben használt Közös út, közös sors c. tanulmánykötetben, és Ján Sirácky az alföldi szlovákok antifasiszta hagyományairól, valamint a Békéscsabai munkásmozgalom dokumentumai 1890—1944 с munkákban megfelelő mélységgel találunk bizonyítékokat. A megelőző részekben a kultúrához való ragaszkodás jeleit igyekeztünk felvázolni, alkalomadtán bemutatni. Az előforduló formákat, kezdeményezéseket, lehetőségeket s megvalósulásukat éppen azért kell nagyra értékelnünk, mert ezeket akkor, az adott belpolitikai viszonyok között vitték véghez. Bízunk abban, hogy minden retorzió és hivatali passzivitás kidomborítása ellenére is bizonyíthatóvá tudtuk tenni: a két világháború közötti időben a szlovákságnak kialakult egy, a 47 BmL — Békés vármegye alispánjának iratai 1563/1923. 283