A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1982/83-1. (Szeged, 1985)

Néprajz - Ifj. Lele József: Táncalkalmak, tácba hívás Tápén

szépen táncoltak egymással, szépen is öltöztek, hiszen eladósorban voltak. Meglátszott ez a lány megjelenésén, tartásán, viseletén,minden mozzanatán. Ezidó're tehát meghitt barátságok alakultak ki. Sokan a rokonságból választottak maguknak cimborát, s ezek valamennyi lakodalomban is együtt voltak. Kettejük között az maradt a tánckezdeményezó', amelyik korábban, kislány korukban is elhívta a másikat. Huncutul egymásra mosolyogtak és máris táncoltak. Ezek a nagylányok fölváltva táncolták a legény szerepét, hogy mindketten megtanulják a vezetést is, de a lány finomabb táncát is. Ebben a korban minden változatát tudták a csárdásnak, de a mars-ban nem vettek részt. Illetlen ugra-bugrálásnak mondták, ám az egyre terjedő szalontáncokat szívesen járták. Ilyenkor nagy helyük volt, hiszen az idősebbek — néhány mókás kedvű asszony kivételével — nemigen táncoltak ilyesmit. A surbankó korú gyerek most is inkább a zenészek közelében ült, de szívesen odahúzódott az öregemberek mellé is, hallgatózni, miféle régi történeteket beszélnek. Ha az öregek daloltak, segített nekik. Minthogy az asszonyok annak örültek, hogy lányuk milyen szépen táncol, az emberek maguk közé engedték örömmel azt a legénykét, amelyiknek szép hangja volt és már sok dalt is tudott. A nagyocska lányokat a sortáncba elvitte a táncmestör. Megtudakolta tőlük, hogy melyik legénykével szeretnének táncolni, annak a nevét kikiabálta. Ez alól nemigen bújhatott ki egy legényke sem. Sokuk egyáltalán nem tudott táncolni. Semmi szükségét nem érezték. Most, hogy előhujántották, mennie kellett, jaj volt a lány szép papucsának. Az ilyen legénykéket változó sikerrel és munkával tudták táncra tanítani a lányok. Volt, aki nem is akart megtanulni, más örült, hogy végre eddig eljutott. Ez utóbbiak aztán lassan megszerették a táncot, közülük kerültek ki a báli tánckezdők. Belőlük nem egy vált olyan jó táncossá, akivel szívesen táncoltak később a menyecskék, sőt az idősebb asszonyok is. Ezesetben az asszonyok kapták el mindenféle felkérés nélkül és máris forgásba kezdtek. „Kapkodtuk űket, hogy nekünk is jusson a jóból."

8 Az ilyen nőválaszra vacsora után került sor; valamennyi férfi előkerült ilyenkor a padok mögül. Ebből a lehetőségből nem maradtak ki a nagylányok se. De ők nem voltak annyira bátrak, hogy idegen legényt fölkérjenek. Annál szívesebben keresték és hívták édesapjukat, keresztapjukat, s akinek élt a nagyapja, azt vitte táncba. Egymáshoz tartozó, de még nem jegyes pár táncba indulását szinte mindig a legény kezdeményezte: „Gyere" szóval hívta párját. Majd valahol oldalt, hogy senki se zavarja őket csendes beszélgetésükben — táncoltak. Mulatós jegyespár nem húzódott el, inkább a zenészek közelében táncolt, s ezeknél nem volt ritka, hogy a lány kezdeményezte a táncot: „mönnyünk, jó?" És mentek. A vőlegénynek illett megtáncoltatni az édesanyját: „Gyűjjön édösanyám, táncoljunk", a keresztanyját, lánytestvéreit, a nyoszolyúlányokat és ha élt, a nagymamát is. Ha a vőlegény nem nagyon szeretett táncolni, várhatták, hogy mikor kéri fel őket. Lánytestvérei nem röstellkedtek, odamentek és kérték, hogy: „Gyere mán ë velem táncóni, nem lopják el a menyasszonyodat."

9 A vőlegény menyasszonyára tekintett, aki engedőleg bólintott és ezzel a vőlegény táncolhatott mással. Ilyen alkalmat nemigen szalasztottak el a rokon asszonyok, hiszen „vőlegénnyel úgyis ritkán táncolhattunk". A menyasszonyt is elvitte táncba a vőfélyen, a táncembörön és a két násznagyon kívül az édesapja, a kardoslegények és mások is. Őt viszont illett elkérni a násznagyától. Ha engedélyezte, egy pohár bort is öntött a táncba hívónak a nászuram és aztán vihette. Amíg a menyasszonyt csakis a násznagy mellől vihették el táncolni, addig a vőlegényt egymástól is elkérhették. „Add mán ide neköm is, táncótatok mán öleget, most én gyüvök, të mög 8 Magyari Jánosné adata. 9 Bodó Istvánné adata. 226