Bél Mátyás: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1980/81-2. Bél Mátyás: Csongrád és Csanád megye leírása. Megjelent a szerző születésének 300. évfordulójára. (Szeged, 1984)

A kéziratok és a megjelent megyék, illetve a levéltárakban föllelhető kéziratos anyagok tanulsága szerint a főbb javítandó szempontok a következők voltak: — a Helytartótanács a vallás kérdését vette szigorúan és a katolikus hit védelmében „amelyet az egész országban egyedül és kizárólagosan illet vallásgyakorlat, míg a többi szekták csak titkon csúsztak be... " elrendelte, hogy „... a történeti munka szerzőjének szigorúan és keményen hagyassék meg, hogy e história során a vallást illető bármiféle kitételt azonnal töröljön és hagyjon ki, s e munka folyamán a vallásról semmiféle említést tenni ne bátorkodjék és ne merészeljen."

108 — a Kancellária viszont a politikai események említésének a körülményeit bírálta, illetve szabályozta. Megtiltotta, hogy a Rákóczi szabadságharcot a „bellum" szóval említse, helyette „motus" és a ,,seditio" kifejezést irta elő. — követelték azt is, hogy amikor Vak Bottyánról ír, magyarázza meg, kiről van szó, nehogy a Batthyányi családdal keverjék össze

109 Kihagyatták vele az 1505-ös rákosi országgyűlés határozatát arról, hogy idegen királyt nem választanak.

110 — a vármegyék azt nehezményezték, hogy az egyes családok leszármazásában, birtokviszonyainak a felsorolásában sok a hiba (ami mögött azt kell látnunk, hogy féltek leírva látni a neveket és birtokokat, nehogy ezt később ellenük fölhasználják. Más kérdés, hogy a generációkon át húzódó birtokviták és pörök időszakának egyébként sem volt könnyű elmondani, hogy hol ki a tulajdonos). — végül a cenzúra szigorúan föllépett azon részek ellen, ahol Bél a jobbágyságról, illetve a megyék parasztjairól, szokásairól, stb. írt, mondván, hogy azok egyrészt megbotránkoztatóak, másrészt nem méltóak arra, hogy följegyezze őket.

111 Ezeket a nem könnyű előírásokat figyelembe véve méginkább értékelhetjük Bél munkáját, és méginkább megérthetjük, miért szükséges a leírások eredeti, kéziratos, cenzúra előtti változatát tanulmányozni, ha erre van mód. E szigorú ellenőrzés magyarázza meg azt is, hogy Bonbardus és Parschitius műveinek ismeretében, miért „csak" 49 megye szerepel Bélnél. (Bonbardus 69-et, Parschitius 74-et említ). Hogy is merte volna ő ilyen körülmények között pl. Erdélyt bevenni! Megtehette ezt egy grazi jezsuita, vagy az íróasztal fiókjának dolgozó wittenbergi „száműzött," de nem Bél Mátyás. A Notitia végleges formában a Parschitius által kialakított sorrendet követi. Míg ő Wittenbergből, Bél Pozsonyból tekintette át az országot és haladt ő is északról délre, áttekintve a Duna—Tisza közét (belevéve az egész Felvidéket is), a Tiszántúlt, hozzávéve a Partiumot, végül a Dunántúlt. Nem szerepelt tehát Erdély, Horvátország, a Drávavidék és török kezén levő Délvidék. Az elkészült anyag nem egyenletes, a Pozsonyhoz közelebb eső megyék terjedelme nagyobb és minőségileg is jobb. Ahogy délre haladt Bél, úgy csökkent ismerete. Terjedelmileg nem korlátozta művét, mert Parschitiussal ellentétben ő azt vallotta: „Úgy vélem, hogy nem rövidítve kell írni, hanem minél bővebben, és oly módon, hogy ne maradjon ki semmi, ami szükséges hazánk mind a fizikai, mind a társadalmi viszonyainak a megismerésére."

112 Beledolgozta — vagy átvette — a segítőitől kapott anyagot, néha egész megyeleírásokat. A korabeli megjelent munkák sorát lehetne felsorolni, amelyek konkrét adatokat nyújtottak Bélnek, de erre itt nincs mód. Kétségtelen az is, hogy munkatársai nevét, tevékenységüket, annak mértékét elhallgatta. Ezért, ha Parschitius esetében 108 Idézet WELLMANN Imrétől, i. m. p. 387. De már HAÁN L. is közli ezt a részt és másokat is i. m. pp. 44—45; 46—47. 109 Uo. p. 48. 110 WELLMANN i. m. p. 389. 111 Uo. p. 388. 112 HAÁN L. i. m. p. 36. 138