Bél Mátyás: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1980/81-2. Bél Mátyás: Csongrád és Csanád megye leírása. Megjelent a szerző születésének 300. évfordulójára. (Szeged, 1984)
dúló pietista — ortodox ellentétnek. Bél mint Burius tanítványa és pártfogoltja, Haliéból hazaérkezve azonnal gyanússá lett, és ez a rosszindulat vezetett Bél beárulásához Heisternél. De végül is tisztázta magát, sőt 1710-ben Pilarik János halála után ő lett az iskola igazgatója. Bél világosan látta, hogy a hazai állapotok javításának legfőbb módja az értelmes, tudós emberek képzése amit az oktatási rendszer fejlesztésével kell végrehajtani. Nem sokat habozott, hanem a Németországban látott minta alapján átalakította az iskolarendszert. Munkájának híre terjedt és ennek tudható be, hogy 1714-ben a híres pozsonyi evangélikus liceum meghívta igazgatójának. Ettó'l kezdve, haláláig (1749) itt élt Pozsonyban. Ez a város döntő fontosságúnak bizonyult munkássága szempontjából is. Gyakorlatilag ez volt az ország fővárosa, itt működött a magyar kancellária, itt ülésezett az országgyűlés, igazi politikai, gazdasági, kulturális centrum volt. Bél háza valóságos központtá lett, ahova nemcsak evangélikusok, hanem a katolikusok közül (kereskedó'k, nemesek, sőt papok) is sokan szívesen betértek. Kapcsolatai az udvarral és a helytartótanáccsal elég jól alakultak, vallási ügyekben gyakran Ő volt a közbenjáró, hírneve egyre nőtt. Bél a Besztercebányán elkezdett nevelési rendszerét itt még magasabb szintre emelte. Más iskolák egyedi, esetleges tananyagai helyett, ami mindig a tanár ismereteitől függött, ő bevezette a pontos tantervet. A tanárok munkáját ellenőrizte, az oktatásról jegyzőkönyvet vezetett. A tanárok részére rendszeresen értekezleteket tartott, elrendelte az iskolai anyakönyv vezetését és a szegény diákok segítését. Az általa oly fontosnak tartott földrajzi és történeti ismeretek mellett magas színvonalon folytatta a modern nyelvek oktatását, a latin tanítását pedig tanárának, a hallei Celláriusnak a nyelvtana alapján végezte. Az oktatást segítendő több tankönyvet is összeállított, amit ki is nyomtattak. Bél az oktatás fontossága mellett mindvégig szem előtt tartotta azt is, hogy ő egyúttal lelkész. A pozsonyiak 1719-ben Őt választották az egyház papjává, ami helyzetét — anyagilag és erkölcsileg — jelentősen megjavította. Pozsonyi lelkészsége egyúttal a pietizmus hazai diadalát is jelentette. Az 1670-es években Németoszágban keletkezett ez a nézet, amely az evangélikus tanok túlságosan merev, dogmatikus voltát támadta, és helyébe élő hit és az erényesség hirdetését és gyakorlását követelte. Hívei az Újszövetség olvasását — különösen Jakab apostol tanításának követését — és az egyéni hit fontosságát, a vallásos elmélyülést hirdették. Hangoztatták a közvetlen kapcsolat fokozását hívő és az isten között, ami egyúttal az egyház szerepének a csökkenését jelentette. Megnőtt az otthoni ájtatosságok szerepe az istentiszteletek mellett. Az egyéni vallásosság mellett hirdették az egyszerű nyelven történő oktatás szükségességét, a formális, merev iskolarendszer helyett a konkrét ismereteket adó nevelés megvalósítását. Természetes, hogy az ortodox evangélikus egyház keményen föllépett e tételek és hirdetőik ellen. Különösen élessé vált a küzdelem, amikor az 1695-ben létrejött hallei egyetem a pietizmus központjává lett, mintegy a konzervatív evangélikus nézetek mellett kitartó wittenbergi alma mater ellenlábasaként. A 17. század végétől Magyarországon is elterjedtek ezek a tanok, a Németországban tanult diákok révén. Különösen a két Pilárik István (unokatestvérek) és Burius János (ifj.) révén. Központjuk pedig Besztercebánya, 36 majd Bél föllépése nyomán Pozsony. A viták és ellenségeskedések nálunk is megvoltak, 1707-ben rózsahegyi zsinat el is ítélte a pietista tanokat, amint ezt minden szakkönyv megírja szinte axiómaszerűen. De az újabb kutatások rámutattak arra, hogy a zsinat erélyes föllé36 A pietizmusra vonatkozó adatainkat, főleg a hazai sajátosságokat illetően, kénytelenek voltunk SZENT—IVÁNYI Béla: A pietizmus Magyarországon. Századok, 1935. pp. 1—38; 157—180; 321—333; 414—427. című régi, de máig is egyetlen alapos tanulmányát használni, pp. 33—37. 123
