Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)
ratú házak más városrészbeli vendéglősöktől, kocsmárosoktól kibérelt udvarán, ahol étel-ital várta a betérő búcsúsokat. Este természetesen a muzsikaszó sem maradt el. Sajátságos, de érthető, hogy alsóvárosiak, tanyaiak inkább az olyan duttyánokat keresték föl, ahol parasztbanda, olykor bőrdudás muzsikált, míg a más városrészbeliek, polgári népek viszont azokba a duttyánokba tértek be, ahol cigány várta őket. A havibál után legemlékezetesebb bálalkalmak közé tartozott a Városban a rëgutabál. %z Különösen az alsóvárosi volt híres. Az egy korosztályhoz tartozó besorozott, alkalmi bandákba verődött legények keserűsége, szilaj kedve ilyenkor akárhányszor kötekedéssé, sőt véres verekedéssé fajult. Nem hiányoztak ezért a mulatságról a kirendelt rendőrök sem. Föltétlenül régi céheshagyományokban gyökerezik ősszel, tehát a kisfarsangon rendezett kispolgári jellegű szüretbál, olykor tombolával, szépségversennyel. Ilyenkor a tánchelyiséget zsinórra aggatott szőlőfürtökkel szokták földíszíteni, és csőszlegényök, csőszlányok vigyáznak rá. A „tolvajt" a bíró elé viszik, aki tréfás büntetést szab rá. Itt már modern táncokra is sor kerül. Az őszi időszak legjelesebb táncalkalma a katalinbál, tápai nevén utolsóbál, az adventet megelőző szombaton. A táncmulatságok hangszereit, muzsikásait külön-külön a szegedi népzenénél tárgyaljuk. A fiatalság jókedvű mulatságára szolgált még a század elején is a kukoricafosztás, öregek ajkán kukoricamóva is. A móva közösségben, kölcsönös segítséggel végzett munkát jelentett. Manapság kint a szántóföldön már kukoricatörés járja, vagyis ott helyben kibontják a csövet a hajából, és letörik a szárról. Régebben azonban a kukoricát csuhéstúl törték, fosztásra odahaza került sor. Este az udvaron felhalmozott kukorica hántására összegyűltek a szomszédok, ismerősök, természetesen a fiatalság is, ha különösen lány vagy legény is volt a háznál. A segítőket illett valamivel: főtt kukoricával, gyümölccsel, itallal, esetleg kaláccsal megkínálni. Tréfás kiváltság volt, hogy aki piros csövet talált, annak nem kellett tovább fosztania. Megszólalt a bőrduda, későbbi években a citera, harmonika is, mivel a fiatalok táncra pördültek. Innen az összejövetelnek tanyai kukoricabál, /osztóból, ricabál neve is, amely sokszor a hajnali órákban oszlott csak szét. A fiatalság rögtönzött nóta- és táncalkalmai közé tartozott régebben, de elvétve még manapság is a névnapi köszöntő és a házáldomás. A szegedi nép is jellegzetes módon nem a születés-, hanem a névnapot szokta megünnepelni. Tudjuk azt, hogy a magyar régiségben ilyenkor voltaképpen nem is az ünnepeltet, hanem a védőszentjét köszöntötték fel és kérték, hogy nevének viselőjét oltalmazza meg. A nap előestéjén, amelynek néveste a neve, jöttek a köszöntők, akiket borral, kaláccsal, hideg étellel szoktak megkínálni. Egyes tréfáskedvű köszöntők, mielőtt belépnének, az ablak alatt cserépedényt csaptak a földhöz. Gonoszűző célzata már teljesen elhomályosodott. Alsóvároson, tanyákon az elmúlt évtizedekben az is szokásos volt, hogy a telet kivéve, ilyen névestéken régebben egy szál bőrdudás, majd később parasztbanda járta végig rézhangszerekkel az ünnepelteket és zeneszóval köszöntötte föl őket. A figyelmességért pénzjutalom, s egy-két pohár bor járt. Ilyenkor a szomszédokból is összeszaladt a fiatalság, és hirtelenében táncra is pördült. A mulatságnak alsóvárosi öregek ajkán v'écsár neve is hallható, amely a hasonló jelentésű szerb svecar szó átvétele. Ez nyilvánvalóan a hajdani szegedi szerb polgárság hagyatéka. A házáldomásról más vonatkozásban már szólottunk. 22 Kovács 320. 58 Évkönyv 913
