Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

nye a katonafogdosás, verbuválás elől éveken át a tápai rétségekbe húzódott ki, és ott bujkált. Az ilyen legények nádkunyhóban éltek. Ott is tüzeltek, a füst a kunyhó ajtaján ment ki. A kunyhót szél ellen, észak felől szalmával, szénával bekazalozták. Voltak olyanok is, — főleg a tápai rét Lebő és Sírhögy nevezetű részein — akik a partszügybe ásott gödör fölé raktak jó vastag nádtetőt. Házivászonból szőtt hatszeles, kétujjnyi széles rojtú gatyában jártak. Úgy hordtak át nekik a faluból ételt. Tavaszi áradás idején nem lehetett a vizeken átgázolni, csak ladikon, esetleg lápon közlekedni. A lápon rágattak, azaz hosszú, fenékig nyomott rúd segítségével haladtak, kormányoztak. Egyébként marhát őriztek, amelynek kint a réten karámja, szárnyékja volt. Amikor titokban legénykönni, azaz bent a faluban mulatni, lányokkal találkozni akartak, akkor kisbéröst fogadtak arra az időre maguk helyett. Megesett, hogy lány is kiment ruhaáztatás ürügyével hozzájuk. Előfordult, hogy élelmük, pénzük elfogyott. Ilyenkor bandába verődtek és a jobbmódú gazdákat fosztogatták. A nép egy része rokonszenvezett velük, más része pedig hallgatott, mert tartott a bosszújuktól. Aki törvényre adta őket, azon megboszszulták magukat. Mint az öregek mondják: legjobb volt nem tudni, nem látni semmit. Garamszegi József buzgalmának

14 köszönjük a következő már mondáivá, biblikussá színesedett tápai katonatörténetet: Egy Ács János nevezetű tápai legény megházasodott. Hétfőn volt a lakodalom. Utána bejött a Városra, hogy az új asszonynak vegyen valamit. Akkoriban még kötéllel fogták a katonának valót. János is belekavarodott ebbe a kötélbe, nem volt szabadulás. Kiizent a feleségének Tápéra, hogy jöjjön a szegedi állomásra búcsúzkodni. Az újember ezt dalolta: Haj de nehéz a várakozás, Még nehezebb a válakozás. Az újasszony ríva fakadt: Még mög se üsmertük műnk egymást, Mán is tudjuk a válakozást. Avval Jánost elvitték katonának, tizenkét esztendeig volt oda. Volt Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Oláhországban, aztán Lengyelországban. Aztán mönt Angolországba a tengerpartra. Aha,_ akkor ő így adta elő beszédjében, hogy nagy tengörzivatar volt, háborgottá tengör, fölfordult. Ő maga beleesött a tengörbe, egy nagy cethal elnyelte. Ottan pedig a cethal belsejében tündérvár volt. Úgy fogadtak: ajkaimat simogatták, bajuszomat pödörgették. Minden jóval elhalmoztak. Parancsoltak a cethalnak : hozzon engöm Tápé falujába. El is hozott igaziba. A tápai réháznál köpött ki a saját házamba. Hazamöntem a feleségömhön. Mint idegön, szállást kértem. Azt mondtam, hogy vásárhelyi vagyok. Adjanak, ha akarnak, szállást. Meg is kérdezték közben, hogy hunnan gyüttem. Kérdözték azt is, hogy üsmertem-ё Ács Jánost. Az is onnat írt mindön esztendőbe ёссб levelet. Azt mondtam, hogy üsmertem, de még csak két hónap múlva gyün haza. Adtak jó vacsorát. Mög akartam csókolni a feleségemet, de ara azt mondta: ejnye adta-terüngette! Én hazavárom az én uramat ! Akkor aztán mögszólaltam : nem üsmersz mög édösanya? Akkó mutattam az anyajegyöm, nehogy rajtam kételködjön. A nyakamba ugrott, ölelgetött, csókolgatott. Beszállásolás Különösen nyomta és sértette a városi lakosságot a beszállásolási kötelezettség, amely Alsóvároson még a második világháború idejét is megérte. Az ilyen házakra Tömörkény tudósítása szerint

15 valamikor szalmacsóvát tűztek ki. 14 Garamszegi /., A tápai nyelvjárás igealakjai. ATGY 2. 18 Munkák és napok 353. 72